Mi tehát az igazság, amely feljogosít bennünket, hogy ebben a reménytelen világban mégis reménységben maradjunk? Száz éve írták alá a trianoni kényszerszerződést, a békediktátumot. Egyházunkat és nemzetünket azóta emberek által alkotott határok választják el. Mindezek ellenére az egyház és a történelem Ura megtartott bennünket.
Biztosak lehetünk abban, hogy amiképpen az elmúlt száz évben elődeinkkel és velünk volt a Mindenható, úgy utódainkat is megtartja az eljövendő időben. Reménységünknek és örömünknek az alapja, hogy van élő Istenünk, megváltó Krisztusunk, aki a Szentlelke által velünk volt, velünk van és velünk lesz.

Maradjunk mégis reménységben! - reformatus.hu

Hogy rögtön megfejtsük ezt a számrejtvényt: 2000 éve történt Pünkösd csodája, a Szentlélek eljövetele, Krisztus egyházának megszületése, 100 éve, június 4-én írták alá a trianoni békediktátumot és 30 éve „vált(ott)unk rendszert”... Ahogy ma divatosan szokták rövidíteni: Pünkösd 2000, Trianon 100 és Rendszerváltás 30... Mindegyik bennünk van, hordjuk, cipeljük, együtt és egyenként, áldásként vagy átokként, ajándékként vagy teherként, egyiket így, másikat úgy, hol így, hol úgy... Nem csak az én generációm vagy a nálam idősebbek, hanem a fiatalabbak is, minden magyar... De mit keres ezek között a viszonylag kerek, egyházat-világot, Magyarországot és Európát érintő évszámok között az én kis 45-ösöm..? Kb. 45 éve, tehát 5 éves lehettem, amikor ez a három esemény bennem, az én kis gyermek életemben, -értelmemben, -lelkemben először, ha nagyon halványan is, de megjelent és egy kicsit összeért... Hogy hogyan? Elmesélem...

Képzeljünk magunk elé egy nagy tábortüzet... Egy borospincéből átalakított nyaraló előtt, egy erdei tisztáson, egy, még a nagyapám által ültetett öreg körtefa alatt, légvonalban 2 km-re a Balatontól, s szintén kb. ennyire Zánkától. Ahogy mi hívtuk, a Várhegyben. Kommunista, karanténos idők jártak akkoriban, csak hogy a fiatalabbak is értsék... Ennek ellenére, néhány bátor, fiatal, lelkes és Lelkes lelkész, köztük az én édesapám illegális ifjúsági táborokat tartottak ott. Jöttek minden felől, a  Szél-rózsa minden irányából, Hollandiából, Erdélyből, Vajdaságból, aztán Budapestről, Szombathelyről, meg Polgárdiból, Magyaralmásról, hogy csak néhány helyet említsek... Persze, a kis nyaralóban nem fért el a turnusonként 60-80-100 fiatal, jó néhány sátrat is fel kellett verni...

Ülünk a tűz mellett... Énekelünk, imádkozunk, igét hallgatunk... Igen, az első emlék-parázs az egyházról, az élő egyházról, a kicsit szabad(ab)ban élő egyházról... a 2000 éves egyházról... Annak egyetemességéről, hogy nincsenek földrajzi, politikai határai... Hogy olvastuk a pünkösdi történetben? Ott „Pártusok, médek és elámiták...” (Ap.csel. 2, 9) Itt nyugat-európaiak és magyarok, a határon túlról és innen... Énekelünk, imádkozunk, igét hallgatunk... Az éneklés tempósan és gitárkísérettel ment, az áhítatok nem voltak olyan paposak, mint a templomokban, s imádság közben sem mindenki kulcsolta össze szabályszerűen a kezét, csak az arca elé tette... Ott minden olyan életszerű volt... És életek változtak meg, s indultak el új irányba... Ahogy az első pünkösd óta, 2000 éve, mindenütt a világon...

Ülünk a tűz mellett... Említettem, voltak köztünk Erdélyből és Vajdaságból is. Az első emlék-parázs a magyarság különlegességéről... Hogy egy nyelvet beszélünk, még érthetjük is egymást, noha nem  egy országban élünk... A szétszakítottságról, Trianonról... Bár ezt a szót akkor még nem hallottam, igaz, Romániáról sem beszéltek apámék, csak Erdélyről, éppen úgy, ahogy Baranyáról vagy éppen Mezőföldről... Szóval volt köztünk egy marosvásárhelyi fiú is, a nevére már nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy amikor 1-2 év múlva egy családi kirándulás keretében Erdélybe mentünk, s beértünk Vásárhelyre, egy majd 150 ezer lakosú városba, ki volt az első, akit megpillantunk és akibe belebotlunk..? Igen, ő volt... Megtaláltuk egymást...

Ülünk a tűz mellett... Jó 15 évvel a rendszerváltás előtt... Persze, abban az életkorban még egyfajta természetes egységben álltak össze bennem az ország-világ-egyház dolgai, de emlékszem, már kezdtek mocorogni bennem kérdőjelek és a miértek... Nem értettem, hogy a templomok miért lehetnek egy település közepén, mi pedig miért bujkálunk itt titokban a világ perifériáján, egy erdőben, ami persze nekem egy kicsit mégis a világ közepe volt..? S ha mindez titkos, akkor miért gyújtunk tüzet, amit messziről is megláthatnak..? S otthon, Magyaralmáson, miért csúfolnak, hogy papgyerek vagyok..? A bátyáimat miért küldték haza az óvodából? Miért csak a kertek alatt jöhettek a gyermekek hittanórákra, konfirmációs órákra, miközben a pedagógusok hazaküldték azokat, akik a nyílt utcán, járdán próbáltak eljutni hozzánk a templomba..? És apámat miért szólították tiszteletes úrnak, ellenben a tanácselnök és a párttitkár miért nem tisztelendő és miért nem úr...? És amikor egy-egy ifjúsági hét végeztével hazafelé jöttünk a sárga Wartburg Touristunkkal, miért állítottak meg bennünket rendszeresen a szocialista rend őrei kék-fehér Zsigulijaikkal, s miért kérdezgették intenzíven, hogy hol jártunk és mit csináltunk..?

Ülök a gép előtt... S látom magunkat, ahogy ülünk a tűz mellett 45 éve, mint a 2000 éve élő egyház egy kerítésen, a szabadba átnyúló ága, mint a magyarság 100 éve szétdarabolt törzsének rönkjei, mint a 30 éves szabadság virágai, bimbói... Ülünk a tűz mellett... Egyszerre melegem van és fázom...

Hozzászólások