A nevelőtanárságra néha azt mondják, hogy „csak”, de nekem ez a legtöbb, az én személyemhez ez áll legközelebb. Kiteljesedés. Ezért nem nagyon foglalkozom azzal, hogy mások hogyan gondolkodnak erről. Persze nincsenek illúzióim, tisztában vagyok azzal, hogy a tengerből kiskanállal merem a vizet, de ha csak egy viselkedési mintát tudok adni valamilyen élethelyzetre, vagy egy tisztázó beszélgetést, amikor össze van valaki zavarodva…
Minden napnak rácsodálkozom a terhére és örömére. Boldog vagyok és megelégedett, mert úgy érezhetem, valamit akar velem az Úristen, és én a magam képességei szerint igyekezhetek ezt elvégezni. Annak ellenére, hogy sokat temettem, nem veszteségként élem meg, hanem azokon keresztül is lehet még inkább Istenhez kötődni. Nem is tagadom, hogy boldog vagyok. Egyetlen kép példaként: amikor vége a téli szünetnek, ott vagyok az ONCSA-ban, jönnek vissza a lányok a szünet boldogságával, és becsicsergik az internátust. Ez a boldogság.

Beszélgetés Örsi Anikóval - tirek.hu

Emlékezem. S emlékeim egészen a sárospataki éveimig nyúlnak vissza. 

Sárospatakon mindig nagy diákélet volt. A gimnáziumok és a főiskolák olyan sok fiatalt vonzottak a kisvárosba, hogy nyáron, mikor a tanulók többsége hazaköltözött szinte teljesen kiürült. Nekünk, diákoknak az ott töltött idők meghatározóak lettek. A Bodrog parti városban szövődtek a legmélyebb barátságok és a legszebb szerelmek, amik sokszor házassággal folytatódtak.

S életünk ezen szakaszát, több tanár is egyengette, akikre szívesen emlékezünk. Sokakról lehetne beszélni, de most csak egyet szeretnék kiemelni: Anikó nénit. A Nevelőtanárt (igen, így nagybetűvel), a katechetika oktatót, a lelkigondozót, a szakdolgozati témavezető tanárt és az Embert, aki mindenkit meghallgatott, bíztatott és támogatott a maga csendes módján.

Anikó néni volt a meleg otthon azoknak a gimnáziumi tanulóknak, akik nem tudtak vagy nem mehettek haza valamilyen oknál fogva. Hétvégente meleg étellel és jó szóval várta őket Török Pista bácsival együtt. A férjem a mai napig örömmel emlékszik vissza, hogy milyen sokat kapott tőlük, amikor fél éven keresztül nem mehetett haza Kárpátaljára, mert a sorozó bizottság elvitte volna katonának. S tudom, nem ő volt az egyetlen, aki „otthonra” és megértésre lelt Anikó néninél. Segített ezeknek a diákoknak közösségé formálódni.

A teológián sokan merítettünk a tanításaiból olyan példákat, amelyeknek gyakorló lelkészként hasznát vettük. A történetein keresztül igyekezett felkészíteni bennünket és érzékenyíteni azok felé, akik szolgálatunk során ránk lesznek bízva. 

Nehéz róla írni. Talán sokkal könnyebb lenne, ha sorolhatnám, hogy milyen tudományos munkákat végzett és milyen sikereket ért el (pl.: a rákkutatás területén), de Anikó néni nem attól volt olyan sokunknak kedves és nagyrabecsült tanára, mert világmegváltó tetteket hagyott maga után. Sokkal inkább a jelenléte, a mindig tapintatos érdeklődése és az a kevés emberre jellemző képesség, hogy emlékezett arra, hogy mit mondtunk neki magunkról. Megtisztelt bennünket a figyelmével és Neki mindig elhittük, hogy fontosak vagyunk. Úgy tudott meghallgatni, hogy közben gyógyultak a sebek és választ kaptak a kérdések. Sokan kerestük fel jó tanácsokért. Már régen elkerültünk Patakról, de még mindig fel - felhívtuk és beszámoltunk az életünkről, örömeinkről és persze nehézségeinkről. 

Saját gondolataimat osztom meg, mégis többes számban teszem, s nem is szeretném másképp. Olyan jó volt tudni, hogy mindenki fontos volt számára. Tudom, hogy sokan fordultak hozzá. Sőt, amikor valakinek problémája volt, küldtük, hogy keresd fel Anikó nénit, mert ő tud segíteni. Szóval ezért a többes szám, mert Ő mindannyiunk Anikó nénije volt.

S ha most olvasná ezeket a sorokat biztos azt mondaná, hogy ő csak azt tette, ami a feladata volt, semmi különös nem volt benne. Mert Anikó nénit sokan ilyennek ismertük: mindig a háttérben, csendesen és tevékenyen. 

Igazán fel sem fogtuk, hogy mennyire odaszánta életét a diákoknak. Mindig csak azt láttuk, hogy meghallgatta a problémáinkat. Magáról nagyon ritkán beszélt, szívesebben vette, ha mi beszéltünk magunkról.

Ezt ma már sajnálom. Olyan jó lenne leülni vele még egyszer beszélgetni, s elmondani azt, hogy olyan jó, hogy mindig meghallgatott…Köszönöm!