Népszerűek a lelkipásztor-képzések a hazai református egyetemeken, egyházunk négy püspöke és felsőoktatási intézményeink rektorai ugyanakkor sok teendőt látnak maguk előtt. Jelentős reform nem várható a lelkészképzésben, finomhangolásra azonban készülhetünk, illetve a lelkésztovábbképzésben is változások várhatók – hangzott el a református egyházvezetők és rektorok találkozóján május 8-án, Budapesten.

A rendezés és a finomhangolás azért is nélkülözhetetlen, mert valamennyi jelenlévő felsővezető egyetértett abban, hogy lelkészhiány nem lesz, hanem több területen már van, hiszen egyes intézmények és települések lelkészhiánnyal küzdenek. Ennek oka, hogy az elmúlt években valamivel kevesebben jelentkeztek lelkipásztornak, illetve néhányan a teológia elvégzése után világi pályát választanak. Mindez nem is csoda, hiszen mint azt Bogárdi Szabó István püspök a lelkészek felkészültségével összefüggésben elmondta: „Egy lelkésznek intellektuális felkészültséggel, vezetői, pásztori képességekkel, és megfelelő hivatásértelmezéssel is rendelkeznie kell. Ráadásul mindemellett még legalább harminc, nem túl egyszerű tulajdonsággal és készséggel, akár már 25-26 évesen.”

Lelkipásztoraink jövőjéért - reformatus.hu

A napokban tanácskoztak egyházkerületeink püspökei és a magyarországi teológiák rektorai, küldöttei. A megbeszélésen arra a problémára igyekeztek választ találni, amit úgy fogalmaztak meg, hogy: „lelkészhiány nem lesz, hanem több területen már van”. S a probléma gyökerét a képzésben sejtve, dolgoztak ki olyan terv előzetest, amely megoldás lehet az alapvető problémára, a lelkészhiányra.

Magyarországon jelenleg is négy teológia (Debrecen, Sárospatak, Budapest, Pápa) kínál lehetőséget minden jelentkezőnek, aki a lelkészi pálya mellett dönt. A képzésekben vannak eltérések, de az közös, hogy 5 év elméleti képzést határoznak meg, amely tartalmaz sok-sok vizsgát, szigorlatot és gyakorlatot. A hatodik év tulajdonképpen a segédlelkészi év. Ebben az időszakban a teológusok/teológák gyülekezeti szolgálatot teljesítenek (többnyire) felügyelő lelkészük mellett. Havonta viszont visszatérnek az alma materbe (legalábbis az én időmben még így volt) és ebben az évben is vannak vizsgák és természetesen erre az évre esik a szakdolgozat leadása is, mely után jöhetnek a záróvizsgák vagy más néven (szintén az én időmben) a nagypapi (ötöd év végén volt a kispapi vizsga, mely szintén 5 tantárgyas szigorlat volt). Miután mindennek eleget tett a teológiai hallgató, jelentkezhet szentelésre és onnantól kezdve a magyarországi egyház törvényei szerint választható.

Nem mondom, hogy könnyű volt a teológiát elvégezni, sőt időnként sokat szenvedtem egy-egy tantárggyal, hogy sikeres vizsgát tehessek belőle. Viszont nem bánom egyetlen percét sem. Örömmel és szép emlékekkel gondolok a Sárospatakon töltött időszakomra. Bár sokszor panaszkodtunk egymásnak, hogy miért kell egy-egy vizsgaidőszakban olyan sok vizsga (minden kollokviumi időszakban minimum 10, de inkább jóval több), de visszatekintve (mai fejjel), arra gondolok, bár lett volna még néhány tantárgyunk, mely több ismerettel, tudással segítette volna lelkésszé válásunkat. Talán a hat év is soknak tűnik, de az is szükséges volt ahhoz, hogy formálódjunk és Isten megfelelő eszközei lehessünk a gyülekezetekben, különböző szolgálati helyeken.

Valószínűleg a készülőfélben levő változtatások is a leendő lelkészközösség javára, épülésére és még alkalmasabb felkészülésére fog szolgálni. Hiszen be kell látnunk, hogy alkalmazkodnunk kell a mai gyülekezetek igényeihez és a félszáz év alatt teljesen átalakult lelkészi feladatkörökhöz.

Viszont, nem vagyok benne biztos, hogy a képzés megreformálása megállítja a lelkészhiány növekedését. Eltekintve attól a nagyon fontos ténytől, hogy hivatásunknak éppen az a szépsége, hogy nem mi döntjük el, hogy milyen jó lesz nekem ez a pálya, hanem van egy elhívásunk, mely megerősíti bennünk, hogy: igen, én Istent szeretném szolgálni, lelkészként. Sőt, az az igazság, hogy a hivatásunk minden szépsége mellett, ez az elhívás az, ami erőt ad, hogy tovább végezzük szolgálatainkat. Ha csak az emberekre tekintenénk (akinek nem inge, ne vegye magára), akkor időnként szívesen tennénk le a palástot és adnánk át a stafétát, hogy most küzdjön valaki más, mert nekem elegem. 

Igen, időnként belefárad az ember, hogy hiába „prédikálja” Isten országának dolgait, nem jut el a szívekig (tisztelet a kivételnek). Hiába próbálkozik különböző pályázatokkal, mindig van valaki, aki megmondja miért nem úgy kellett volna, és egyébként is sokkal jobb lett volna, ha így csináltatta volna Tiszteletes úr/nő. Az is fárasztó, hogy sokszor egyedül marad a lelkész a feladatokban. S még csodálkozunk, amikor azt mondjuk ki magunkról, hogy nem tudunk elmenni szabadságra, mert mindent mi akarunk csinálni. Elárulom, nem akarunk, csak sokszor kit kérjünk meg vagy kinek szóljunk, amikor a gyülekezetek fiataljai szaladnak a maguk dolgai után, az idősebbeket pedig nem merjük terhelni. 

Az is sokszor nehéz, hogy a lelkészi fizetés (sok esetben) nem éppen egy diplomás ember fizetése. Bár, emiatt nem szeretek panaszkodni, de országosan nézve bizony sokan küzdenek azzal a problémával, hogy nem biztosak abban, hogy a következő hónapban fel tudják-e venni a fizetésüket. Vagy télen azzal a problémával néznek szembe, hogy vagy fűtenek a parókián vagy fizetést vesznek fel. Az sem túl szívderítő, ami nem egyszer téma, főleg lelkész körökben, hogy gyülekezeti tagjaink fogyása miatt (falvak elnéptelenedése) a kisebb gyülekezetek életképessége veszélybe kerül. Szóval nem könnyű!

Sorolhatnám tovább a nehézségeket, amelyek megnehezítik az egyébként gyönyörű hivatásunk gyakorlását. Viszont, ha ezt tenném magamnak mondanék ellent. Jobban szeretek a szépre, jóra gondolni és reménykedni ott is, ahol már kevés az esély. Persze nem magamban, hanem gondviselő Istenünkben. Mert, ami embernek lehetelne az Istennél lehetséges.

A leírtakat azért tartom fontosnak, hogy egyre többen lássák, hogy bizony a lelkész sem abból áll, hogy vasárnap a tiszteletes felmegy a szószékre és mond valamit. Ennél azért egy picit összetettebb a történet. 

Visszatérve a lelkészképzésre, örülök, hogy figyelmet fordítanak rá és újragondolják, de az én személyes véleményem szerint a probléma gyökere nem az képzésben van, hanem sokkal inkább azokban a körülményekben, ami akkor vár a lelkészre, amikor kikerül a szolgálai helyre. Már ha kikerül, mert a diploma megszerzése (ahogyan más területeken is) nem jár együtt azonnali szolgálatba állással. 

Talán a lelkészi állások átgondoltabb és egységesebb fenntartása, megbecsülése több eredményt hozna a lelkészhiány kérdésében, mert be kell vallanunk őszintén (az elhívás ide vagy oda), de emberek vagyunk, akik szeretnének biztosabb jövőt és megélhetést biztosítani a családjuknak.

Mondja ezt az emberi oldalam, de a másik, ami erősebb mindig az hangoztatja, hogy hála Istennek, hogy még vagyunk és van hol szolgálnunk!