Hivatalosan is felvették a kiégést az ENSZ Egészségügyi Világszervezetének hivatalos diagnosztikai kézikönyvébe – egyszerűbben megfogalmazva mostantól betegségnek számít a kiégés. A CNN tudósítása szerint három tünettel határozzák meg a kiégést.

Betegségnek nyilvánították a munkahelyi kiégést - hvg.hu

A kiégés – ahogyan a cikkben is utalnak rá – nem mai eredetű téma. Már a múlt században diagnosztizálták a tüneteket, de csak most értünk el odáig, hogy hivatalosan is betegségnek tekintsék, mely feljogosítja a kiégett munkavállalót, hogy táppénzre menjen.

A pszichológia szerint a kiégés olyan munkaterületeken dolgozókat érint, akik fokozott érzelmi stressznek vannak kitéve, rendszeresen igénybe van véve empatikus érzésük, ahol többnyire emberekkel foglalkoznak, segítő feladatokat látnak el. Általában a humán területen tevékenykedőket érinti, mint például: ápolókat, orvosokat, pedagógusokat, rendőröket, tűzoltókat, jogászokat, pszichológusokat, médiában ténykedőket és nem hagyhatom ki a lelkészeket sem.

Tulajdonképpen ez az utolsó hivatás, a lelkészség, amire van rálátásom. Nem ismerek számokat, de ismerem szolgálataink buktatóit. Mikor a lelkész a nap 24 órájában „űzi” hivatását és minden kérésre igent mond, mert úgy érzi, hogy ez a dolga. Vagy már megtanult nemet mondani másoknak, de annyi feladatot vesz a saját nyakába, hogy elfelejti, hogy meg kellett volna tanulnia saját magának is nemet mondani. Időnként elveszünk a saját ötleteink megvalósításában és ész nélkül vállaljuk a legújabb kihívásokat. Mindezt azért, hogy a legjobban, a leghűségesebben, minden elvárásnak megfelelve teljesítsük a hivatásunk minden feladatát. Éppen ezért időnként (kis túlzással) úgy gondolom, hogy egy gyülekezeti lelkész legyen polihisztor és magas fokon művelje a prédikáció szolgálatát, a felkészülései során mélyedjen el a Biblia eredeti szövegében és azok részletes áttanulmányozása után menjen csak fel a szószékre. A prédikálás mellett azért legyen jó logisztikus és szervező, hogy minden rendben menjen a gyülekezeteiben. Természetesen értsen a könyveléshez és a gazdasági részen is állja meg a helyét. Álljon készen a pályázatok megírására, lebonyolítására. Emellett látogasson, hallgassa meg a gyülekezeti tagokat és támogassa őket. Sorolhatnám tovább, mert vannak még feladatok és bizony vannak olyan lelkészek, akik valóban igyekeznek megfelelni a legjobb tudásuk és ismereteik szerint a saját és mások által támasztott elvárásoknak. S ugyanígy bármelyik másik hivatásról elmondható ez.

A kórházban nem egyszer találkozom olyan nővérekkel, akik „szívüket-lelküket” kitéve igyekeznek a betegek körüli teendőket ellátni, időben elkészíteni a dokumentációikat és időnként besegítenek még másoknak is, még akkor is, ha nem az ő dolguk lenne. S találkozom a másik véglettel, aki a hívó csengő megszólalása után még belekezd valami más tevékenységbe vagy egyszerűen vár még egy kicsit, mondván megvárja a beteg. Látom rajta a belefáradás, az érdektelenség és a saját maga és mindneki más felé forduló mélységes és megmagyarázhatatlan utálatot.

Nem szeretnék a szolgálataim során idáig eljutni, de tudom, hogy potenciális áldozat vagyok. Hivatásunk miatt sokan vagyunk veszélyeztetettek. S most itt van a hivatalos bejelentés, hogy innentől kezdve a kiégés, amely ott lebeg sok-sok lelkész feje fölött, diagnosztizálható betegség és elmehetünk táppénzre. A probléma csak annyi, hogy a lelkész nem megy táppénzre. Persze, megoldjuk, ha a gyermekeink vagy mi magunk lebetegszünk. Viszont mentünk már fel szószékre jópáran lázasan, betegen. Hogy ez mennyire meggondolatlan? Nos, igen! Saját magunk ellenségei vagyunk. S ezt sokan tudjuk, de sajnos a megoldást még nem találtuk meg. Időnként a tervezett távollétek helyettesítését is nehezen oldjuk meg, nem hogy a váratlanul adódottakat.

A kiégéssel sok tanulmány, dolgozat foglalkozik. Nagyon sok információnk van a kialakulásától egészen a megoldásig. A prevenció mindig nagyon segít. Már a tudás, ismeret is egyfajta prevenció. Védhetjük magunkat és odafigyelhetünk, hogy ne legyen ilyen probléma az életünkben.

A magunkra figyelés mellett nagyon sokat jelent és sok lelkész hálás érte, ha kap egy-két visszajelzést a gyülekezeti tagoktól, azoktól, akikért és akikkel együtt munkálkodik. Nem ajnározásra gondolok, hanem arra az őszinte szóra (amely mindenkinek jól esik), amely egyszerűen azt fejezi ki, hogy látjuk mennyit tesz tiszteletes úr/nő a gyülekezetért. Nem kell nagy dolgokban gondolkozni, csak egy vasárnap elmondani, hogy mi esett jól a prédikációból, mi szólította meg a kedves gyülekezeti tagot.

A hála kifejezése, az egymás megbecsülése mindenkinek jól esik és egyfajta védőhálót von a megfáradt emberek köré.

Bíztassuk egymást és küzdjünk az elsivárosodás, az érzelmi kimerülés és kiégés ellen együtt!