Amikor megindult ez a nagy áradat, elkezdtem azon gondolkodni, hogy milyen eszközökkel folyik ellenünk a háború, és mikor kezdődhetett. A kultúra területén kezdtek elfogadtatni velünk egy olyan értékrendet, amely teljesen szemben áll a sajátunkkal. Most oda jutottunk, hogy leszedik a kereszteket vagy ledózerolják a keresztény templomokat. Totális támadás indult a keresztény kultúra és a fehér ember ellen. Még állnak a katedrálisok, és tudom, hogy hit nélkül nem lehetett volna felépíteni ezeket, de ez a hit mára eltűnt. Nincs hitünk semmiben, bármilyen értékünket ügyesen le lehet cserélni. De van kiút. Vissza kell térnünk a keresztény vonalhoz, mert semmilyen más ideológia nem pótolja ezt.

Nostradamus Hungaricus - Magyaridok.hu

Lesz-e és milyen Magyarország 2050-ben? Erre a kérdésre keresi a választ a Hitel c. folyóirat februári száma. A válaszokat pedig W. Nemessuri Zoltán, Mórocz Zsolt és Domonkos László írók adják. A folyóirat megjelenése után a szerzőkkel folytatott villáminterjúban olvashatunk egy összegzést és alakul ki ennek nyomán egy kép bennünk az ő jövőképükről.

Nagyon szeretném azonban tudni, hogy ha én fordulnék ezzel a kérdéssel mindazokhoz, akik körülöttem vannak, milyen válaszokat kapnék?  Mi lesz a magyar jövő? Háború dúl 2050-ben vagy béke honol Magyarországon? Mit kell tennünk ahhoz, hogy ne diszpótiába torkolljon a történelmünk?

Hogy mit gondol egy fiatal? És miért ezt a korosztályt kérdezném meg legelőször? Mert ők a jövő. Ők lesznek 2050-ben a szülők – remélhetőleg, akik családban élnek, gyermekeket nevelnek. Ők alakítják az életet, ők lehetnek legnagyobb hatással arra, hogy mi és hogyan történik. Éppen ezért lehet ijesztő az, ahogyan ők gondolkodnak jövőbeli hazájukról.

Mert nagy eséllyel egy mai fiatal azzal kezdené válaszát, hogy ő 2050-ben már nem Magyarországon fog élni, hanem valahol külföldön. Mert – azt mondják -, ott minden egyszerűbb. Könnyebben lehet boldogulni. Ezt hallotta már gyermekkorától kezdve. Ezért kell nyelveket is tanulni. Ezért kell olyan szakmát vagy hivatást választani, amivel könnyen lehet más országban is munkát találni. Nosztalgiával, kicsit szomorkás hangulatban fog visszagondolni mindarra, amit maga mögött hagyott. Sajnálja a családját, akit megpróbál majd kintről támogatni, hazautazik, amikor tud, de az őt Magyarországhoz kötő szálak egyre lazábbak lesznek. Különösen akkor, ha születendő gyermekei egy másik országban járnak óvodába, iskolába, akiket nehéz lenne onnan kiszakítani és visszaplántálni hazánkba.

Nyilván túlzó és általánosító mindaz, amit leírtam. Minden döntés mögött, amikor valaki úgy határoz, hogy elindul és máshol próbál szerencsét, egyéni megfontolások és okok húzódnak. Mégis, egyre inkább elfogadottá és természetesebbé válik az, hogy valaki fiatalként külföldön képzeli el az életét.
Hogy milyen lesz Magyarország 2050-ben? Erre a kérdésre egyre több mai fiatal úgy válaszol, hogy tőle független lesz az akkori magyar hon, ő kívülállóként fogja szemlélni az eseményeket.


Eközben a mai szülők egyrészt bátorítják és buzdítják gyermekeiket, hogy menjenek, próbálkozzanak egy másik ország jobb feltételei között, másrészt pedig összeszorul a szívük és amikor gyermekük mögött összezárul a repülőtér fotocellás ajtaja, akkor elfordulnak és sírnak.

Emberáradat indul tőlünk és közeledik felénk, modern népvándorlás tanúi vagyunk. Ez olyan tény, amivel nem nagyon lehet vitába szállni. A kérdés csak az, hogy mikor és hányan jönnek és mikor jutunk el odáig, hogy komolyan vesszük: azt, hogy milyen lesz Magyarország, nagymértékben meg fogja határozni, hogy milyen lesz a népesség összetétele? Korosztályokat tekintve is, hiszen elöregedő társadalomként tekinthetünk magunkra és abban a tekintetben is, hogy honnan indult, milyen gyökerekkel rendelkező emberekkel fogunk majd együtt élni.

Tehetünk-e valamit, van-e közünk ahhoz a Magyarországhoz, amilyen 2050-ben lesz vagy hagyjuk, hogy sodorjon minket az, ami körülvesz és közben tehetetlennek érezzük magunkat? Változhat-e az egyéni gondolkodás, hogy azután összeadódva közösségi szinten is változást hozzon?

Azt gondolom, igen. És mint olyan sok meghatározó dolog, úgy ez is a legalapvetőbb közösség szintjén, a családban dől el. Ott, ahol értékrendet követünk és adunk át az utánunk jövőknek. Ott, ahol elénekelhetjük gyermekeinknek: „Jöhet bármi, te mindig tudd, hogy áldott itt e föld. A hömpölygő folyók, az erdők és mezők. Ez az otthonunk, itt kell élnünk! Múltunk és jövőnk, minden hozzá fűz!”