A pégomas-i városvezetés úgy döntött, a nemsokára átadásra kerülő új iskolát Beltrame-ról nevezik el, hogy „tisztelettel adózzanak egy nemzeti hős előtt, és inspirálják a fiatalságot”.
A szülők ugyanakkor arra kérik az illetékeseket, hogy változtassák meg tervüket, attól félnek ugyanis, hogy a Beltrame nevét viselő intézmény egy esetleges terrormerénylet célpontjává válhat. Elismerik Beltrame hősiességét, ugyanakkor leszögezik: nyugtalanító a döntés, a 10-14 éves gyerekeknek joguk van arra, hogy ne ilyen teherrel a vállukon tanuljanak.
A hős francia csendőrről neveznének el egy új iskolát, a szülők tiltakoznak - mandiner.hu
Franciaország dél-keleti részén, Pegomas városában egy új iskola Arnaud Beltrame-ról kapná a nevét. Ő az a francia csendőr, aki március 23-án, amikor egy terrorista ámokfutása során végül egy szupermarketben ejtett túszokat, példát mutatott arról, mit jelent valaki másért cselekedni. Önként vállalta, hogy helyet cserél az utolsó tússzal. Vállalta, hogy egyedül marad bent a túszejtővel. Vállalta, hogy ő majd rajta tölti ki minden indulatát, gyűlöletét, haragját. Vállalta a sebesülés kockázatát. Sőt, vállalta a legrosszabb lehetőséget is: a halált.
Egyértelmű, hogy hősként viselkedett. Életét adta azért, hogy valaki más életben maradhasson. Éles ellentétben állt cselekedete mindazzal, amit a támadó képviselt, aki célja elérése érdekében - hogy bocsássanak szabadon egy elítélt terroristát -, kész volt elvenni mások életét.
Arnaud Beltrame csendőr húsvét előtt egy héttel halt meg. Többeknek eszébe jutott a hírt hallva mindaz, amit Jézus búcsúbeszédében mondott: „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15:13.)
Egyértelműnek tűnhet számunkra, hogy egy olyan iskola, ahol 10-14 éves korú diákok tanulnak, nevében emlékeztethetne egy olyan férfira, aki példát mutatott. A város és a megye vezetője is azzal indokolta a névválasztást, hogy szeretnének tisztelettel adózni egy nemzeti hős előtt és inspirálni a fiatalságot.
Azt gondolom, a mai fiataloknak szüksége van példaképekre. Valós, hús-vér emberekre. Akik nemcsak a virtuális valóságban léteznek ideig-óráig. Akik nem rövid filmeket vagy képeket mutatnak életük egy-egy pillanatáról és amelyekről sokszor az derül ki, hogy csak elképzelt pillanatok és életek, hanem akik valódiak, hitelesek és elérhetők. Olyan embereket kellene példaként mutatni a jövő nemzedékének, akik nem azért nagyszerűek, mert céljaik elérése érdekében nem sajnáltak semmilyen áldozatot és másokon is átgázolva jutottak előrébb. És nem olyanokat, akik csak önmaguk körül tudnak forogni és várják a környezet folyamatos visszaigazolását arról, hogy tetszetős, vagány, amit tesznek.
Azokra kellene mutatni, akik azért követendő példák, mert amikor dönteniük kellett, mertek mást választani, mint ami a minimálisan elvárható lenne. Mertek olyan döntést is hozni, amivel szembe helyezték magukat mindazzal, amit a többség elfogadottnak, normálisnak, természetesnek gondol.
A francia iskolába járó gyerekek szülei azonban tiltakoznak az ellen, hogy iskolájuk az Arnaud Beltrame nevet viselje. Hogy miért? Mert attól félnek, hogy ezzel gyermekeik is a terrorizmus célpontjává válnak. Mert az iskola felhívná a figyelmet valamire. A hős csendőr tettén keresztül arra, hogy lehet nemet mondani azokra az erőkre, amelyek célja az élet elpusztítása. Még úgy is lehet nemet mondani, ha ez a legdrágábbnak, az ajándékba kapott életnek a kockára tételével jár is.
A szülők véleménye szerint a gyerekek nem büszkeséget éreznének, hogy egy mai nemzeti hős nevét viselő intézményben tanulhatnak, hanem teherként nehezedne rájuk az a tudat, hogy valaki az életét adta másokért.
Lehet, hogy napjainkban nem menő – és nemcsak Franciaországban -, olyan értékeket képviselni, amelyek a haza védelmének, a másik emberért vállalt áldozatnak a gondolatával kapcsolhatók össze? Lehet, hogy a félelem – attól, hogy valami előre nem kiszámítható, váratlan tragédia történhet velünk is -, mégis mélyebben él és határoz meg bennünket, mint gondoltuk? De vajon lehet-e jó döntést hozni akkor, amikor a félelem motivál bennünket?