Úgy tűnik, a reformok igen nehezen törnek be az oktatásba, és még mindig a régi reflexek irányítják az iskolák gondolkodását az évnyitók, évzárók tekintetében. Olvasónk, Pesty Mona úgy döntött, nem megy többé évzáróra.

AMÍG EZ ÍGY MEGY TOVÁBB, ÉN NEM JÁROK TÖBBÉ ÉVZÁRÓRA – EGY CSALÓDOTT ANYA LEVELE - wmn.hu

Egy csalódott anya levelét olvashatjuk egy blogon. Amit többen megosztottak, nyilván azok, akik egyet értenek az abban leírtakkal. Bizonyos részeivel én magam is egyet értek. Bár - és azt gondolom, ezt jó rögtön az elején tisztázni -, nem olyan anyukaként vagyok jelen – még – az iskolai tanév zárókon, akinek a gyermekei iskolások. Meghívott vagyok, azóta, hogy elkezdtem lelkészi szolgálatomat és néhány kivételtől eltekintve, jelen is voltam ezeken az alkalmakon.

Hogy miért nem megy a levél írója többet évzáróra? Nem megy, mert túl hosszúra sikerülnek. 120 perc valóban annak tűnik, különösen, ha nem nagyon lehet mozogni, beszélni és ez elég nagy kihívás még egy felnőttnek is, egy izgő-mozgó elsős, másodikos gyermekről nem is beszélve.

Nem megy, mert túl sok köszöntő beszéd hangzik el. Köszöntőt mond az igazgató, a helyettes, az iskolai alapítvány elnöke, egy választott diák. A diákok közül néhányan még verset is mondanak, persze olyanokat, amelyeket nem ők választottak maguknak. Fárasztó és unalmas végighallgatni ezeket az eszmefuttatásokat, ráadásul senki nem jegyez meg belőle semmit.

Nem megy, mert név szerint, egyesével sorolják fel azokat a tanulókat, akik év közben valamilyen versenyen sikeresen szerepeltek, valamiben kiemelkedő eredményt értek el. Jó esetben, nem kevesen vannak, akik a kötelezőn túl is teljesítettek, nem kevés idő és türelem szükséges a hosszú névsor végig hallgatásához.

Nem megy, mert a nagy nyilvánosság előtt csak a kitűnők vehetik át bizonyítványukat, természetesen taps kíséretében, a többiek az osztályteremben. Olyasmi ez a megkülönböztetés, mintha ők másodosztálybeliek lennének, a kitűnőkhöz, az első osztályúakhoz képest.

A levélben megjelenő panaszokat, kifogásokat talán úgy lehetne legjobban összefoglalni, hogy ez az anyuka úgy érzi: kívülálló maradt, sem neki, sem gyermekének nincs köze mindahhoz, ami történik. Hiszen nem az ő gyermeke nevét szólították előre, nem az ő gyermekének szólt a taps, nem tagja még csak a szülői munkaközösségnek sem.

Hogy miért megyek el én mégis az évzáróra? Egyrészt úgy gondolom, hogy hozzá tartozik az évhez. Amit nemcsak elkezdünk együtt, hanem jó együtt be is fejezni.

Elmegyek, mert van egy-két mondat, gondolat, amire fel tudok figyelni, amit magammal tudok vinni az igazgatói beszédekből. Mindig kíváncsian várom a ballagó nyolcadikosok és az őket búcsúztató hetedikesek műsorát is, mert az egész osztály együtt van fent a színpadon, senki nem marad ki.

Elmegyek, mert jó érzés, sőt, még engem is büszkeséggel tölt el, amikor azokat a tanulókat szólítják és dicsérik meg, akik hozzám járnak hittanra. Annál pedig nincs is szebb, amikor szinte az egész csoport ott sorakozik előttem. Fontos, hogy elismerjük azokat, akik a tanév során megfeszített munkát végeztek, sikerült a legtöbbet kihozni magukból. Nem gondolom, hogy azzal emelnénk fel a többieket, ha szó sem esne azokról, akik valamiben kiemelkedő eredményt értek el. Foglalkozni kell a tehetségesekkel is, azokkal, akik jól éltek ajándékaikkal, akik jól használták a kapott tálentumokat.

De örülök annak is, ha szó esik arról a tanulóról, aki az elmúlt évhez képest a legtöbbet javított jegyein. Persze, szükség lenne még olyan elismerésekre is, amelyeket az osztálytársainak legtöbbet segítő vagy a környezetét leginkább rendben tartó diák kap. Olyan díjat is lehetne osztani, amely annak jár, aki megtette, megtanulta azt, ami tőle elvárható. Aki le tudta győzni önmagát valamilyen helyzetben. Aki nem tette meg a rosszat, pedig nyomás nehezedett rá. Aki megtette a rosszat, de utána vállalta, annak minden következményével együtt. Es biztosan eszünkbe jutna még egy-két ötlet, amikor nem a mérhető teljesítményért, hanem példát mutató magatartásért, viselkedésért jutalmazunk meg valakit.

 

Elmegyek az évzáróra, mert úgy érzem: közöm van mindahhoz, ami az iskolában történik. Érdekelnek az ott tanítók és az oda járók is.