A gazdag országokban évente 750 milliárd dollárnyi (209 ezer milliárd forintnyi) étel végzi a szemétben, az összegnek már a fele véget vetne a világ éhezésének – állapította meg David Beasley, az ENSZ Világélelmezési Programjának (World Food Programme) vezetője.

A gazdag országokban kidobott ételek véget vethetnének a világ éhezésének - sonline.hu

 

Különböző számok és adatok olvashatók abban a cikkben, amely – többek között – a Somogy megyei hírportálon is megjelent. Nekem, az első döbbeneten túl, egy történet jutott eszembe, melyet Gyökössy Endre osztott meg Őstörténet című könyvében.

„Édesapámnak… egyszer két fiatalabb öccse egy kis tányérkában kapta a reggeli tejét és fehér, békési kenyerét. Kivitték az udvari eperfa alá, hogy elfogyasszák. De egyszer nagy sírás-rívás hangzik az eperfa felől. Az egyik sír, a másik nevet. – Miért sírsz, aranyom? – kérdezi nagyanyám a síró fiút. – Azért, nagyanyám, mert azt mondta – mutat nevető bátyjára -, hogy én aprítsak, ő meg eszik. És én csak aprítottam-aprítottam a tejbe a kenyeret, s mire észrevettem, mind megette…” Valahogy így van ez. Mindig vannak, aki csupán aprítanak, és mindig vannak, akik csak esznek.

Még inkább megdöbbentő azonban, hogy annak az ételnek – pontosabban az értékének -, amit a gazdagok (mi!) a szemétbe dobnak, már a fele is elég lenne ahhoz, hogy az éhezők tányérjára is jusson. Nem pusztán arról van szó, hogy igazságtalan az élelmiszerek elosztása, mert valakinek jut belőle, valakinek pedig nem, hanem az értelmetlen pazarlásról. Egyszerűen megfogalmazva: amikor valaki többet juttat magának, mint amire szüksége lenne. És amikor ez kiderül, eszébe sem jut, hogy adjon annak, akinek hiánya, szüksége van, egyszerűen kidobja. Hiszen megteheti. Miért is gondolna bárki másra saját magán kívül? Így nőtt fel, egész életében ahhoz szokott hozzá, hogy csak önmaga számít. Már gyermekként lesték minden kívánságát, szülei sok esetben úgy viselkedtek, mintha egy király alattvalói lennének. Jaj, csak tudjunk mindent megadni neki! – sóhajtottak fel többször is. Meg is adtak mindent, sokszor erőn felül is. A gyermek pedig hozzászokott ahhoz, hogy neki ez jár. Minden jár. És mindenből a legjobb. Felnőttként is ezt az ismerős utat járja. Elveszi – hiszen ez jár neki. Elvesz mindent, amit csak megkíván. Elveszi mástól is akár. Ez sem probléma. Ha pedig nem kell, ha ráun, ha rájön arra, hogy még sincs szüksége rá, egyszerűen kidobja. Megszabadul tőle. Megszabadul a felesleges ételtől, a felesleges dolgoktól, a felesleges emberektől és kapcsolatoktól. Ugyan ki, mikor és miért kérhetné őt számon? Hiszen ő az uralkodó – vagy nem?

Hogy ki felett és meddig uralkodhat, nagy kérdés. Egyre inkább úgy tűnik, egyre több tanulmány jelenik meg arról, hogy ez így nem mehet tovább. Hogy saját magunk és gyermekeink jövőjét tesszük bizonytalanná.

Ó, de hát mi mindent átfogó, nagy folyamatoknak vagyunk apró résztvevői, mit is tehetnénk? Hogyan tudnánk változtatni, segíteni? Hol van a mi felelősségünk?

Talán ott, hogy felfigyelünk azokra a helyekre, ahol le lehet adni a feleslegessé vált ételt, élelmiszert. Talán ott, hogy felhasználjuk a nem egészen tökéletes zöldséget, gyümölcsöt is. Megvesszük azt az almát is, amely nem úgy néz ki, mintha a gonosz boszorkány kínálná Hófehérkének, vagyis tökéletesen piros, fénylő, kerek, hanem ahhoz hasonlít a maga természetességében, amelyet akár nagyszüleink kertjében is szakíthattunk volna a fáról.

Talán kezdődhetne ott a mi életünkben a változás, hogy tudatosan vásárolunk. Nem megyünk pl. éhesen egy olyan áruházba, melynek polcai roskadoznak a rájuk rakott élelmiszerektől. Nem dőlünk be az akciós ajánlatoknak, nem veszünk meg valamit csak azért, mert éppen olcsóbb. Nem engedjük, hogy a látott reklámok képei – melyek elénk villannak – befolyásoljanak. Azt vesszük meg, amiről listát készítettünk és akkora mennyiséget, amely valóban szükséges. Mert – valljuk be -, elég kicsi az esélye annak, hogy váratlanul beállít hozzánk egy egész család, akit magunk mellé kell ültetni a vasárnapi ebédhez. Az sem valószínű, hogy valamelyik családtag egyik napról a másikra két ember adagját fogyasztaná el.

A legnagyobb kérdés persze az: tudunk-e megelégedettek lenni mindazzal, amink van? Vagy úgy érezzük, mindig több és több kell? Tudjuk-e, mennyi az elég?