Mi, zöld vándorpoloskák legalább egy kis színt viszünk a csupasz városi-as, úgynevezett “modern és felvilágosult” életükbe. S ahelyett, hogy elgondolkodnának az ittlétünk valódi okain és az életmódjukon próbálnának meg változtatni azért, hogy csökkentsék vagy semlegesítsék az általunk okozott vélt vagy valós károkat, ehelyett csak a siránkozást hallani mindenhonnan. Komolyan nem értem az embereket.

Ez csak egy apró példa volt arra, miért is jutottunk ide, közösen, maguk emberek és mi, poloskák. Ha egyszer megteremtik az ideális feltételeket arra, hogy a világ többi állatfaja szabadon rohangáljon a bolygón, akkor ne csodálkozzanak, ha ezt meg is teszik.

Köszönjük szépen a globális felmelegedést, mi remekül érezzük magunka ebben az új környezetben. S hogy magukkal mi lesz?

EXKLUZÍV INTERJÚ EGY POLOSKÁVAL - gardenista.hu

Méhekről már írtam. Harcukról, küzdelmükről, az erőfeszítésről, hogy életben maradjanak. Mert fontos, hogy köztünk legyenek, végezzék feladatukat rendületlenül. Mi azonban irtjuk őket. Nem törődünk a következményekkel. Úgy viselkedünk, mintha nem lenne holnap.

Azt azonban nem gondoltam volna, hogy egyszer a poloskákról is írni fogok. Ráadásul nemcsak arról, hogy mennyi bosszúságot okoznak és hogyan kellene/lehetne megszabadulni tőlük.

Idén ugyanis mintha ugrásszerűen megnőtt volna a számuk. És pimaszul tolakodtak be a magánszféránkba. Elfoglalták a maguk helyét a ház minden helyiségében. Idegesítően, búgva repültek, kőröztek a lámpafény körül. A gyerekek félálomban kiáltották: Anya, itt van egy bogár! Ezután kezdődött a küzdelem, hogy egyáltalán megtaláljuk rejtekhelyüket és valahogyan a házon kívülre tessékeljük őket. Rámásztak a gyümölcsre, zöldségre, végigjárták az egész konyhapultot. Amikor elhúztam a függönyt, szerencsésebb esetben a lábamra potyogtak és nem a fejemre.

Először arra gondoltam, valamiért mi vagyunk a választottak, a mi házunk olyan kedélyes és otthonos, hogy különösen is jól érzik magukat. Utána több is ismerőstől is hallottam arról, hogyan küzdenek ellenük. Olvastam jó tanácsokról, praktikákról, amelyek hatásosak lehetnek ellenük.

Mert legtöbbször csak eddig látunk. Látjuk a problémát és próbáljuk az általa okozott tüneteket kezelni, elhárítani. Nehezen jutunk el odáig, hogy azt a kérdést is feltegyük: vajon mi áll a háttérben? Melyek a probléma igazi okozói, kiváltói? Azokra vajon tudunk-e hatással lenni, befolyásolni őket, esetleg meg is szüntetni? A poloskákkal kapcsolatban is ugyanilyen kérdéseket kellene feltennünk. Ebben segíthet bennünket az a cikk, amely velük kapcsolatban jelent meg a gardenista.hu oldalon.

Persze, első hallásra furcsának tűnik a cím: Exkluzív interjú egy poloskával. A kérdések és az azokra adott – elképzelt, mégis igaz – válaszok azonban rávilágítanak olyan összefüggésekre, amelyekről hajlamosak vagyunk elfelejtkezni.

Hogyan lehetséges, hogy ennyire elözönlöttek bennünket ezek a nagyon szapora kis rovarok? Úgy, hogy nemcsak lehetőséget biztosítottunk nekik, hogy szabadon járjanak-keljenek a világban, hanem egyenesen magunkhoz édesgettük, csalogattuk őket. Meghívtuk, behívtuk őket életterünkbe, ők pedig éltek a lehetőséggel. Talán fintorogva és undorodva képzeljük el, hogy micsoda fejedelmi lakoma számukra a szemétbe kidobott rengeteg zöldség és gyümölcs. A paradicsom a kedvencük, de a paprikát, a tököt és az uborkát is imádják és még vagy 100-150 féle növényt a helyi flórából. Magyarország is remek, terített asztal számukra, hiszen a megtermelt élelmiszerek egyharmada a kukában végzi, vagy nem is kerül az ebédlőasztalra.  Csak a magyarok évente 1,8 millió tonna ételt dobnak ki. (Ugye, ismerős ez a probléma is? A pazarlás, a túlzott vásárlás, a kidobott étel kérdése, miközben milliók éheznek.) A magunk elé vetített kép élességét még fokozhatjuk azzal, hogy a szeméthegyeket végigmászó poloskák repülnek azután be otthonainkba és járják végig a gyümölcsöskosárban gyönyörűen elhelyezett finomságokat. Ha ezek közül egyet is szánkba veszünk, rögtön tudni fogjuk ezután: honnan az a kellemetlen íz, amit érzünk. A poloskák emésztőnedvétől.

Nyilván az sem segít a helyzeten, hogy természetes lakhelyükből egyre többet veszünk el. Nemcsak azzal, hogy házakat építünk ott, hanem azzal is, hogy a házak körüli, közötti területet is lebetonozzuk, letérkövezzük. Így lesz igazán nekünk tetsző a környezet, ráadásul jó sokat költünk is rá.

Természetesnek gondoljuk, hogy döntéseket hozunk. Döntünk sokszor élet-halál kérdésében is. Úgy, hogy nem is gondolunk rá. Döntünk arról, mely állatfajok maradhatnak fent, sőt, szaporodhatnak, sokasodhatnak, másokat pedig kihalásra ítélünk.

Nem tudom, kit és milyen formában lehet/kell megszólítani ahhoz, hogy saját döntéseinek a következményeit is lássa. Vegyük végre tudomásul: rajtunk múlik, milyen lesz a holnapunk.