Mennyire készítjük fel a magyar tanulókat a boldog jövőre? – erre a kérdésre kereste a választ Lannert Judit a Tárki Társadalmi Riport 2018 című kiadványában. A válasz röviden: semennyire. Az oktatással foglalkozó tanulmány címe árulkodó: "nem gyermeknek való vidék", a felnőttek pedig már nem kérnek belőle.
Kilátástalanul: a magyar szülők többsége saját múltját képzeli el a gyereke jövőjének - hvg.hu
Megjelent a Tárki Társadalmi Riport 2018 című kiadványa. Az egyik tanulmány, amelyet Lannert Judit készített, az oktatással foglalkozik, a következő címet kapta: Nem gyermeknek való vidék. A magyar oktatás és a 21. századi kihívások.
Erről a tanulmányról jelent meg egy cikk, amely bevezetőjében összegzésként írja: „Mennyire készítjük fel a magyar tanulókat a boldog jövőre? …. A válasz röviden: semennyire.”
Talán azt mondjuk minderre: nem kell ahhoz tanulmányt olvasni, hogy érezzük, nincs minden rendben az oktatás területén. Elég bemenni egy iskolába, leülni valamelyik osztályteremben a tanulók közé és beszélgetni velük. Mesélnek majd arról, hogy milyen nehezen birkóznak meg azzal a tudásmennyiséggel, melyet magukévá kellene tenniük. Milyen fáradtak egy-egy iskolai nap végén. Leterheltnek, túlterheltnek érzik magukat. Sokszor nem látják, mi értelme is van mindannak, amivel foglalkoznak. Szükségük lesz-e majd az életben mindarra, amiről most úgy tűnik, hogy mindenképpen meg kell tanulni, be kell gyakorolni. Sokszor úgy érzik magukat, mintha egy labirintusban bolyonganának és nem találják a kivezető utat. A tanárokkal való beszélgetésből is kirajzolódna előttünk egy kép. Ez alapján láthatnánk, hogy milyen nehéz a mai gyerekekkel. Mi mindent tesz meg egy pedagógus azért, hogy felkeltse érdeklődésüket, lekösse a figyelmüket, tartalmas, érdekes, izgalmas, értékes és még jó hangulatú órát is tartson. A szülőkről, a családról, az otthonokról pedig még nem is volt szó. Pedig az iskola, az oktatás, a nevelés elképzelhetetlen nélkülük. Ők a háromlábú szék egyik lába. Az ő támogatásuk, segítségük nélkül bizony billeg ez a szék, nem áll stabilan. A szülők is – ha kiöntenék szívüket -, problémákról, nehézségekről beszélnének.
Régóta érezzük, hogy a tanulás, tanítás területén nincs összhangban a befektetett munka, energia, idő és a kapott eredmény. Annak ellenére, hogy a magyar iskolások milyen sok mindennel találkoznak, foglalkoznak, milyen sok mindent tanulnak és még mindig fegyelmezettebbek az átlagnál, a különböző felmérések során rosszul teljesítenek. Nem hozzák az elvárt, a remélt eredményt.
Nyilván rögtön feltesszük a kérdést: miért nem? Mi lehet ennek az oka? Egyik oka, hogy „úgy tűnik, a magyar tanulók sokat és fegyelmezetten tanulnak, csak rosszul.” Pedig az eredményesség elsősorban a motiváltság és a hatékony tanulási stratégiák függvénye. A mi tanulóik viszont sokkal inkább a memorizációs stratégiát használják és nem a megértésre törekvő (elaborációs) stratégiát. Valójában sokszor nem is értik, amit tanulnak (mint ahogyan sokszor nem értik azt sem, amit olvasnak). A megértésre, a feldolgozásra és – különös módon -, a hibák elkövetésére és az abból való tanulásra nincs is idő, hiszen a tananyagot irreálisan rövid idő alatt kell letanítani. Ahhoz, hogy mindebben változás történjen, kevés az, hogy a szülők, a pedagógusok visszajelzést adnak arról: nincs ez így jól.
Van azonban egyik másik terület, ahol a gyermekek körüli felnőttek sokat tehetnek. A másik oka ugyanis a rossz teljesítésnek a magyar tanulók nem megfelelő motiváltsága. Nyitottak ugyan egy-egy probléma megoldására, de nem eléggé kitartók, a nehezebb feladatoknak nem szívesen fognak hozzá (mindezt a matematika területén vizsgálták, de nem gondolom, hogy csak erre a tantárgyra lenne igaz). A tanulmány arról is beszél, hogy tanulóink egyre kevésbé bíznak abban, hogy hatékonyan tudják megoldani a feladatokat. Azt már én teszem hozzá, hogy mindez azt is jelenti: egyre inkább tapasztalható a gyerekek között az a hozzáállás, mely szerint meg sem próbálom, mert úgysem fog sikerülni. Minek kezdjem el egyáltalán? Hova tűnt vajon a gyerekekből az az egészséges, előre vivő dac, hogy: csak azért is! Megpróbálom négyszer, ötször, egészen addig, amíg nem sikerül. Csak azért is megmutatom magamnak és másoknak is, hogy képes vagyok rá. Nem adom fel.
És mielőtt gyerekeinket hibáztatjuk, nézzünk egy kicsit magunkra és magunkba. Hányszor segítjük ki a gyermekünket azzal, hogy majd én megoldom. Pedig ő is képes lenne rá. Csak egyszerűbb, gyorsabb, kényelmesebb, ha mi tesszük meg. Hányszor mentjük ki őket egy-egy helyzetből, amiben igenis össze kellene, hogy szedje az erejét és a tartalékait. Hányszor engedjük meg, hogy abba hagyjon valamit, mert már nincs kedve hozzá. És vajon nekünk hány olyan utunk van, amelyet nem jártunk végig? Megálltunk, megtorpantunk valahol vagy vissza fordultunk vagy el sem kezdtük. Ha igazán szeretnénk segíteni, kezdjük magunkon a változást és mondjuk el sokszor gyermekeinknek is: Képes vagy rá!
