December közepén érkezett a hír, hogy Tóth Barnabás Susotázs című rövidfilmje bekerült a legjobb tíz rövidfilm közé, amik esélyesek az Oscar-jelölésre, a legjobb kisjátékfilm kategóriájában. A humoros kisfilm mától egy héten keresztül megnézhető.
Nézd meg az Oscar-esélyes magyar kisfilmet! - magyar.film.hu
Nem nagyon találkoztunk még ezzel a szóval, legfeljebb azok, akik otthonosan mozognak a szinkrontolmácsolás világában. A szinkrontolmácsok végzik azt a megterhelő, nem kevés tudást és koncentrációs képességet igénylő feladatot, hogy miközben valamilyen nyelven hallanak egy szöveget, azt azonnal tolmácsolják is – anyanyelvükre vagy egy másik nyelvre. Mindez történhet olyan módon, hogy a tolmács az előadó/beszélő mellett foglal helyet, de úgy is – különösen egy konferencia és jelentős számú hallgatóság esetén -, hogy a tolmács(ok) kabinokban ülnek és ott végzik munkájukat. A másfél órát meghaladó időtartam esetén két tolmács fordít, adott időszakonként váltva egymást.
A susotázs szó fülbesúgást jelent. A tolmácsolás legnehezebb műfaja. A tolmácsnak az adott ügyfél közvetlen közelében kell elhelyezkednie és halkan, fülbe súgva tolmácsolni a hallottakat.
Tóth Barnabás rendező Susotázs címmel készített rövidfilmet, amelyet sokan esélyesnek tartanak arra, hogy bekerüljön az Oscar-díjra javasolt filmek közé. Örvendetes, hogy az utóbbi években több magyar film is eljutott a világhírig, bekerült a világ filmes körforgásába, sőt, rangos díjakkal ismerték el őket.
Nem nehéz kitalálni, hogy a Susotázs című film milyen világba kalauzol bennünket. „A tíz perces kisfilm történetében két szinkrontolmács egy száraz technológiai konferencián azzal szórakoztatja magát, hogy a közönség soraiban ülő, egy szem magyar hallgatónak, egy gyönyörű nőnek udvarolni kezdenek a fülhallgatón keresztül.” Vajon mi sül ki ebből? – tesszük fel a kérdést már az első percekben.
Magunkban megpróbáljuk végigfuttatni a lehetséges kimenetelt. Drukkolunk – az egyik vagy a másik szereplőnek. Attól függően, melyikük szimpatikusabb számunkra vagy kit tudunk inkább a hátsó sorok egyikében ülő szőke nő mellett elképzelni. Reménykedünk valamiféle happy end-ben – bár az tényleg csak a filmekben van. Várjuk, hogy a film végén valami meglepő történik – nem is csalódunk, még akkor sem, ha más következik, mint amit gondoltuk.
Miközben – hol mosolyogva, hol fejünket fogva – követjük az eseményeket, az a kérdés is ott motoszkálhat bennünk: a szereplők közül (elsősorban a két tolmácsra gondolva) melyikhez érezzük közelebb magunkat? Másképp fogalmazva: melyikben ismerünk magunkra?
Ebben a rövid kis filmben ugyanis leginkább az szerethető, hogy nagyon emberi és nagyon rólunk szól. Egyszeriben ott vagyunk mi is a kis fülkében, ahol a tolmácsok, végigtekintünk aznapi feladatainkon és megállapítjuk: ez is ugyanolyan szürke hétköznap, mint az összes többi. Semmi meglepő, semmi rendkívüli, semmi különös. Vagy mégis? Mégis történhet valami, ami kizökkent a megszokottból? Igen és máris reménykedni kezdünk. Előttünk van a lehetőség, amit, ha megragadunk, valami talán változni kezd. Élünk-e a lehetőséggel? Elég bátrak vagyunk-e hozzá? Újabb igen. Hirtelen felderül az ég. Milyen jó, hogy kipróbáltuk, hogy megpróbáltuk, lám, érdemes volt!
Érdemes? Igen. Még akkor is, ha nem úgy végződik, ahogyan azt szerettük volna. Mert valamit félreértettünk. Valamit rosszul láttunk. Téves következtetést vontunk le. De a pillanat maga, amikor megállt az idő és átadtuk magunkat annak, ami most van, ami egyszeri és megismételhetetlen, mindent megért.
Ennek az élményét, átélését kínálja a Susotázs. És nem baj, ha visszakérdezünk: Susotázs?
