Ahogy másnap reggel kételyekkel viaskodva azon gondolkodtam, ki jönne el ma egy imanapra, és miben áll Krisztus munkája, a megújulás, akkor megnéztem, mi a napi Ige annál az idei dátumnál, amit az imádság közben kaptam. Kinyitottam, és Hóseás könyve 8. fejezetének első mondata volt: Kürtöt a szádhoz! Ez olyan erővel hasított belém, hogy tudtam: ez már nem rólam szól, nem arról, mit gondolok én vagy más, vagy hányan jönnek el, hanem hogy engedelmes vagyok-e Istennek, és megteszem-e, amire hívott.

Kié a szívünk? - parokia.hu

Az advent előtti szombatra Lovas András lelkipásztor közös imádságra és böjtre hívja a Budapesten és környékén szolgáló lelkészeket és gyülekezeti tagokat. Őszintén örülhetünk, ha ilyen eseményről is hírt kapunk. Ha nemcsak azok a hírek érnek utol bennünket, amelyek arról szólnak, hogy hol milyen borzalom történt, hogy mi minden zajlik a világban körülöttünk, amely félelemmel és aggodalommal tölthet el bennünket. De az egyházi hírek között is felüdítő olyasmiről olvasni, ami elsősorban nem arról szól, hogy miben jutottunk előre, milyen látható eredménye van egy-egy ember vagy közösség munkájának, erőfeszítésének, hol fogalmazódott meg egy különleges ötlet, született meg egy kiváló program terve.

Az adventi csendes délutánnal kapcsolatban lehet hálát adni azért, mert nem önmagunk felé mutat, hanem arra az Istenre, aki örökké való. Lehet egy kicsit talán vágyakozni is arra, hogy ne csak Budapesten jöjjenek össze a szolgálók, hanem az egész ország területén. Mindenhol szükség lenne arra, hogy a Krisztust követők bűnbánattal álljanak meg, könyörögjenek, közösségben legyenek.

Még egy oka van annak, hogy ma erről az adventi napról írok. Pontosabban arról, ahogyan a szervező elmondja az olvasónak, hogyan jutott el addig a pillanatig, hogy meghirdesse az alkalmat, szavai szerint, hogy: „megfújja a kürtöt”. Az egész folyamatban a legmeghatározóbb, ahogyan Isten munkálkodott. Ő szólt, ő volt a kezdeményező, az elindító.

Ennyire egyszerű lenne? Nem, hiszen ott van a másik oldal is, az emberi. Mindaz, ami rajtunk múlik, tőlünk függ.

Szükség van először is arra a vágyra, hogy valaki – miközben Isten jelenlétében tölt időt -, hallani akarja őt. Megismerni, megérteni akaratát. Ez történhet úgy, hogy valaki rendszeresen imasétára indul korán reggel, amelynek megvan a maga rendje, lépcsőfokonként imádkozva. A megszokottban aztán különös módon szólt Isten. „Amikor azért imádkoztam, hogy Isten ébressze fel az Ő népét az imádságra, egyszer csak az az Ige jött a szívemre nagyon határozottan, hogy fújd meg a kürtöt. Ez valahogy nagyon váratlanul és kívülről érkezett, és ahogy felértem a Gellért-hegy tetejére, ahonnan mindig látom a Kálvin téri templomot, az a meggyőződésem támadt, hogy advent első vasárnapja előtti szombatra hívjak össze oda egy ima- és böjti alkalmat Budapest lelki megújulásáért.” Majd egy konkrét dátum is megjelent lelki szemeim előtt – folytatja Lovas András.

Megtörtént a csoda: Isten szólt. Érthető, világos, felfogható módon. A megszólított ember pedig megértette az üzenetet. A következő pillanatokban dől el minden – szintén az emberi oldalon.

Szükség van ugyanis arra az elhatározásra, készségre, hogy aki hallja Istent, az engedelmeskedjen is neki. Megtegye, amit megértett. Lovas András lelkipásztor ennek megfelelően hívja a lelkészeket, gyülekezeti tagokat arra a helyszínre és abban az időpontban, ahogyan azt Isten megmutatta számára.

Keresni Isten akaratát, meghallani az Ő hangját és engedelmeskedni. Ha minderre nem állunk készen, erőlködhetünk ugyan, de nem jutunk előre. Az Istenre figyelés, a neki való engedelmesség útján járva újulhat csak meg az életünk, újulhatnak meg, éledhetnek fel gyülekezeteink és az anyaszentegyház is. Reformáció napján is könyörögjünk azért, hogy minél többen tudják kimondani Isten elé állva: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” (1Sám 3:9.)