Ez az idős pap nem tett mást, mint hogy megpróbált minket emlékeztetni valamire, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Hogy a kereszténységünk nem valami babazsúr, ahol negédesen elvagyunk egymással, jól érezzük magunkat, kedélyesen eltrécselünk, aztán mindenki megy a dolgára. Ahogy a szentmise sem csupán családi program, mint az állatkert vagy az élménypark. Ez az idős pap nem tett mást, mint hogy emlékeztetett bennünket arra, hogy elaludni, eltompulni, elbújni és különféle szerepeket játszani súlyos mulasztás. Hogy nem tehetünk úgy, mintha az, ahogy általában élünk, már bőven elég lenne az üdvösséghez. Mert nem elég.
Mise után - mandiner.hu
A legtöbb lelkész szívesen fogad(na) visszajelzést egy-egy istentisztelet után. Sőt, még szívesebben venné, ha elindulna egy jó kis beszélgetés, amely során a gyülekezeti tagok elmondanák véleményüket a hallott prédikációról, beszámolnának arról, őket mi szólította meg, mi volt a legfontosabb gondolat, ami elérte őket. Gyülekezeti tagjaink azonban a legtöbb helyen nem nyitottak erre. Nyilván van véleményük, de azt nem a templomajtóban, a lelkésztől búcsúzva mondják el, hanem a hazafelé vezető úton. Vagy már otthon, megérkezve. Az istentisztelet után, a lelkésszel való kézfogás során legfeljebb annyit mondanak: szép beszéd volt. Persze, e mögött a kijelentés mögött sok minden lehet és én lelkészként soha nem éreztem elégedettséget e szavakat hallva, inkább valami nyugtalanságot. Leginkább azért, mert nem biztos, hogy jó, ha egy prédikáció „szép”.
Azt is tapasztaltam már – és Győrffy Ákos írása is megerősített ebben -, hogy az istentiszteletre járók közül azonban sokan pont valami hasonlóra vágynak. Hogy a beszéd, amit hallanak, szép legyen. Nem más, nem több. Azzal az elvárással jönnek, hogy egy kicsit nyugalomra és békességre leljenek. Amikor leülnek a padba, néha még hallani is lehet, ahogyan kiengedik a bent tartott levegőt és vele együtt a feszültséget is. Igen, itt olyasmit fogok hallani, ami megsimogatja a lelkemet, legalább ebben az egy órában hadd engedjem el azt, ami nehéz, ami nyomaszt, ami terhel. Nekem is mondták már, hogy a prédikáció ne arról szóljon, ami felkavar, ami olyasmivel szembesít, amiről nem akarok hallani, szóljon inkább pl. a szeretetről.
De mi történik akkor, ha egy lelkész vagy plébános nem arról beszél, amiről a hívek hallani szeretnének?
Győrffy Ákos – saját megtapasztalásából adódóan -, nagyon pontosan írja le a választ erre a kérdésre. A hallgatóság között ülve valamiféle feszültséget, pontosabban feszengést, tanácstalanságot lehet érezni. „Valami olyasmit, hogy nem ezért jöttünk ide, nem ezt vártuk, nem ezt akartuk hallani. Nem arról akartunk hallani, hogy esetleg valamit nem jól csinálunk. Hogy esetleg a kereszténységből csak a számunkra kényelmeset tartjuk meg, azt, amit különösebb erőfeszítések nélkül meg lehet valósítani.” Nem másról szól ez, mint hogy jogot formálunk arra: úgy éljük meg a hitünket, ahogyan az számunkra is kényelmes. Úgy érezzük, jogunk van arra is, hogy válogassunk a különböző szentírási részek között. Amelyik könnyen beépíthető a mi, mai életvitelünkbe, azt megtartjuk, amelyik nem, azzal inkább nem is akarunk foglalkozni. Nem is akarunk hallani róla. Nem is értjük, hogy miért szeretne valaki pont ezekről beszélni nekünk.
Nem szeretnénk, hogy valaki véleményt, főleg ítéletet mondjon ránk. Arra, ahogyan jelen vagyunk a gyülekezetben vagy az otthonunkban, a munkahelyünkön vagy a baráti körünkben. Ne feszegesse senki azt a kérdést, vajon nem üresedett-e meg hívő életünk, nem vált-e megszokások és rutinok jól bejáratott rendszerévé? Nem azért jövünk templomba, hogy bárki is azt mondja nekünk, hogy „mindez nem jó, nem elég, hogy mindez fals és önámításon alapszik”. Az olyan szentmisét - istentiszteletet - nem szeretjük, ami zavarba hoz, ami megkérdőjelezi mindazt, amit megszokottnak és kellemesnek tartunk. A szentmise és a prédikáció maradjon csak a komfortzónánkon belül.
Egyértelmű, hogy létezik ez az elvárás. Lelkészként érezzük, tapasztaljuk. A mi gyülekezeti tagjaink sem szóban fejezik ezt ki, hanem az istentiszteleten való jelenlétükkel, nonverbális jelekkel. Amikor arról hallanak, amiről nem szerettek volna, hirtelen keményebbé válik a tekintet, gúnyos mosolyra húzódik a száj, elkezdődik az énekeskönyv lapozgatás vagy a falakon a repedések számba vétele. Vagy egyszerűn úgy érzi a lelkész, mintha olyan falakhoz beszélne, amelyeken képtelen áthatolni mindaz, amit mond.
Mit lehet tenni? A lehető legrosszabb megoldás, ha kiszolgáljuk azokat az elvárásokat, amelyek a felé szorítanak minket: kerüljük a kényelmetlen témákat és kérdéseket. Ezt nem tehetjük meg. Egyszerűen azért nem, mert nem erre hívattunk. „Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.” (Gal 1:10b.)
Hozzászólások