37. perc (22.37): Sárga lap Messinek, szövegért.
30. perc (22.30): A Barcelona a második helyzetét gólra váltotta. Messi betört a védők közé, majd tökéletesen tette lyukra a labdát a két középső védő között is helyet lelő Alexis Sáncheznek. A chilei szélső középről, 15 méterről a bal alsó sarokba küldte a labdát. (Real Madrid-Barcelona 1-1)
Fóné - mondja fóné – mindig is szerette a focit. Korábban követte a magyar bajnokságot is, de az utóbbi időkben, mióta kitágult a világ, inkább a csak a nagy focinemzetek bajnokságait és az európai nagy csapatok összecsapásait követi. No és, persze, a meccsek meccsét, az El Clásico-t.
Fóné kedvence, eléggé közhelyesen, a Barcelona, s ott is, megint csak eléggé fantáziátlanul, Messinek drukkol. Amikor Messihez kerül a labda, fónéban elnyomhatatlanul előtör valamiféle csillapíthatatlan gólvágy. S ha Messi gólt rúg, fóné egy pillanatra úgy érzi – vallja be fóné – mintha az élete teljesedett volna be.
Fóné sokat gondolkodott ezen. Aztán arra jutott, hogy Messi áhitatos bámulása a TV előtt voltaképpen valamiféle titokzatos interakció, melyben létrejön fóné transzformációja: Messi immár médiummá válik, akin keresztül fóné rúgja a gólokat. És fóné ilyenkor egy pillanatra elfelejti az összes ragacsosságot, ami életét lefelé húzza. Egy Messi gól mintha csak átlendítené mindazon, ami itt van, idelent, s egyenest egy magasabb rendű odakintbe repítené.
De fóné tudja – vallja meg fóné -, hogy mindez csak illúzió. Dehogyis kerül ő egy magasabb rendű léthelyzetbe, csak azért mert a zseniálisan illúzionista Messi szerepébe bújva rúg egy gólt. Ez a Messi – gondolja fóné –ugyanolyan nyomorult ember, mint ő. Vagy mint bárki más. Emberi zsenialitás és emberi nyomorúság nem zárja ki egymást.
De mégis, akkor miért kell Messi? Talán azért, mert minden győzelem az egyetlen és végső győzelem evilági előképe? – kérdezi magától fóné. - Talán ez minden gólöröm titka? Talán itt van minden verseny mágikus vonzereje? Talán itt van minden győzelemvágy forrása? S a győzelemöröm nem más, mint a hétköznapokba beszorított emberi szűkösség pillanatnyi meghaladása a játékosokba transzformált nézőben?
Innen van az – gondolja fóné -, hogy nincs meccs néző nélkül. Az El Clásico-ra - olvasta fóné - az egész világ figyel, Kínában is élőben közvetítik, pekingi idő szerint reggel öttől. Belgiumban ez a találkozó lesz az ősz legnézettebb bajnoki mérkőzése. A spanyolok számítása szerint a találkozót akár egymilliárd ember is láthatja. Igazából a néző teszi a meccset azzá a titokzatos eseménnyé, amelyben több történik, mint maga a meccs. Hogy ti. egy meccs, vagy bármilyen nyilvános verseny valójában az öröm és a kudarc, a lét és nemlét, élet és halál, az üdvösség és kárhozat mindenkori emberi drámájának az intenzív pillanatnyi újraélése a nézőben.
S miközben fóné ezen morfondírozott a tegnapi Barca - Reál - meccset nézve, nem is tudja, hogyan – vallja be fóné –,de hirtelen megjelent előtte a győzelemre sóvárgó embercsapat. Minden ember, egy csapattá formálódva, akik egyként azt állították, hogy győzni akarnak. S ami különös, vagy inkább magától értetődő, mindegyik valamelyik ismert játékos zseninek gondolta magát. Az egyik Pelé volt, a másik Beckenbauer, a harmadik Maradona, a negyedik Puskás, az ötödik Messi, és így tovább…
- Na, de akkor ki lesz az ellenfél, ha nem egymás ellen küzdötök? – kérdezte tőlük fóné.
- Hát, a Rossz – válaszolták. - Minden, ami lehúz, ami megkötöz, ami szétforgácsol, ami kárhozatba dönt. A Halál. Minden, ami nem engedi, hogy igazán emberek legyünk.
- És mi számít majd győzelemnek? –így, újfent fóné.
És akkor az egyikük, a legzseniálisabb zseni, előállt, s olvasott valami könyvből egy idézetet a győzelemről, amely mindegyiküknek úgy tetszett, s amelyet mindnyájan oly’ nagyon óhajtottak. „Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, a párduc a gödölyével hever, a borjú, az oroszlán és a hízott marha együtt lesznek, és egy kisfiú terelgeti őket. A tehén a medvével legel, fiaik együtt heverésznek, az oroszlán pedig szalmát eszik, mint a marha. A kisded a viperalyukaknál játszadozik, és az alig elválasztott gyermek a mérgeskígyó fajzata felé nyújtja kezét. Nem árt, és nem pusztít szent hegyemen senki, mert tele lesz a föld az Úr ismeretével, ahogyan a tengert víz borítja.”
A válaszon fóné – mondja fóné – igen elcsodálkozott. De aztán egy pillanat alatt eszébe jutottak korábbi elmélkedései a győzelem ontológiájáról. Fóné, amikor önmagát bonckés alá tette Messi rajongása kapcsán, mint fent is mondta, rádöbbent, hogy a minden emberben meglévő öntudatlan győzelemvágy valójában transzformált áhítozás a végső győzelemre, az emberlét szűkösségének a végső meghaladására. Ezért hát így válaszolt:
- Gyönyörű ez a látomás a végső győzelemről, de nem gondoljátok, hogy ez a meccs már le van játszva? Ti már győztesek vagytok, csak nem tudtok róla!
S ezen a válaszon a győzelemillúzió zseniális embercsapata igen megdöbbent.
- Ki az, aki győzött helyettünk? – kérdezték.
- Hát az, Aki a harmadnapon feltámadott. Adventkor pont ezt ne tudnátok?
- Akkor most mit tegyünk? – kérdezték.
- Semmit. -Csak legyetek ott, amikor az angyal megszólal. Készüljetek – mondta fóné a zseniális embercsapatnak.
Fóné pedig örült - mondja fóné.
S aztán visszazökkent a székébe és tovább nézte a meccset. Közben azon morfondírozott, hogy majd odaát, az egyetlen és végső győzelem országában átölelheti-e Messit?
Fóné – mondja fóné – meg van arról győződve, hogy igen.
Et resurrexit tertia die.
Ezt gondolja fóné ma hajnalban, 2011 Ádventjének harmadik vasárnapján –mondja fóné.