„A Gyónás azután került a felhasználókhoz, hogy 2011 január 24-én Benedek pápa a közösségéhez szólt a tömegkommunikációról és a közösségi portálokról. Ezeket elfogadhatónak, sőt, hasznosnak ítélte, és főleg a fiatalokat buzdította arra, hogy használják őket.”
Lehetséges, hogy az én egyháztörténeti ismereteim hiányosak, de én úgy tekintek a reformációra, mint arra a robbanásszerű történésre, aminek következtében a keresztyének elkezdtek az emberek nyelvén beszélni. Természetesen korábban is az emberek nyelvén beszéltek, csak a pár száz évvel korábban élő emberek nyelvén. Míg a reformáció idején az egyházban lényegében statisztaszerepet töltött be az egyháztag, addig a reformáció hatására hirtelen a figyelem középpontjába került az ember. Luther szállóigévé vált mondata fejezi ki talán ezt a felismerést a legszebben: oda kell figyelni a nép nyelvére. Azzal együtt, hogy a prédikátorok, papok elkezdtek az adott nép nyelvén beszélni a Bibliáról, amit szintén elkezdtek az adott nép nyelvére lefordítani, itt ennél sokkal több is történt.
Mivel Baranyában vagyok lelkész, engedjétek meg, hogy lokálpatrióta legyek, és egy baranyai példát említsek. Sőt, még inkább lokálpatrióta, és egy olyan magyar reformátorra hivatkozzam, aki Sárospatakon tanult. És az már csak hab a tortán, hogy Pápán is volt lelkész. Ő pedig Sztárai Mihály. Sztárai a törökök elől elbujdosott magyarokat hegedűszóval csalogatta elő – legalábbis így tartja az emlékezet. Magyarul beszélt hozzájuk. Mi mást tehetett volna? Szereznie kellett volna egy gregorián kórust, gyorsan megtanítania az embereket latinra és beépíteni valamelyik mocsárvárba egy orgonát? Ne vicceljünk már: a helyzethez mérten a leghelyesebben cselekedett. Biztos, hogy senkinek nem jelent ma problémát, hogy Sztárai hegedűvel énekelt a népnek, mert ma a hegedű is egy bevett, „egyháziasított” hangszer, de nem volt ez így akkor! A hegedűt és a hegedűvel kísért dallamokat a korabeli kocsmák tudhatták magukénak. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem Sztárai találta fel a hegedűt, de attól a hegedű még kitűnő szolgálatot tett.
Mielőtt elmondanám, mit akarok kihozni ebből a hírből, a reformációból, meg ebből a címből, szeretnék szólni, hogy ismerőseim, barátaim és kollégáim szerint hajlamos vagyok a sarkításra. Nem kizárólagos kijelentés, amit írok, csupán egy vélemény, egy impresszió, egy fiatal lelkész városi misszióban szerzett tapasztalatainak elvi kivonata. Kérem, kezeljétek így.
Lehet, hogy csak Benedek Pápa technokrata, bizonyára hivatkozhatnánk erre a kifogásra is. Azt is mondhatnánk, hogy persze, Római Katolikus app, de a gyónás bűn, és el fog kárhozni, aki gyónásban vesz részt (történjen az bármilyen formában), és egyedül Isten oldoz fel, és nem az emberek. Rendben, ebben 500 éve sem értettünk egyet, de nem is hiszem, hogy egyet kell értenünk. Igen, egy protestáns másként nézi teológiailag ugyanazt a hitet. Engem nem az izgat, hogy teológiailag a gyónás vagy a penitencia rendben van-e vagy sem, erre a kérdésre millió kiválóbbnál kiválóbb teológus adott már választ, és valószínűleg ők sem értenek egymással egyet. Ami engem izgat, az az egyház, és a technológiához való viszonya.
Milyen kommunikációs csatornákon kommunikálunk mi a hívőkkel? Egyáltalán van-e legitimitása annak, hogy modern eszközökkel szólítsuk meg az embereket? Tudom, hevesen bólogat az olvasó, hogy persze, hogy van. Igen, szerintem is van, csak címkézéssel jár. Ez alatt azt értem, hogy egyre inkább azt érzem, hogy egyházunk egy jelentős része bűnös dolognak tekinti az Internetet. Ilyen kérdések vetődnek fel református műsorokban, bejegyzésekben, hogy lehet-e bálvány a Facebook? Könyörgöm, a vezetékes telefon lehet bálvány? A Magyar Nemzet lehet bálvány? A mobil-telefon lehet bálvány? A kocsi lehet bálvány? És ha én napi öt órát telefonálok, közben 10 órát vezetek, és négy órát olvasok újságot, mert ez a munkám, akkor én már el fogok kárhozni?
Rendben, értem, hogy van egy olyan generáció, aki már egyszerűen soha nem fogja megtanulni (ha eddig nem tanulta meg), hogy a böngésző bezárásához nem kell kétszer kattintani az ikszre. Ez szerintem nem baj, édesapám mai napig nem tud megírni egy sms-t, de soha egy szóval nem affektált afölött, hogy milyen szörnyű, hogy ma már mobilon kell, vagy lehet kommunikálni. Úgy vélem, hogy az egyházunk egy részében uralkodó technológia-ellenesség abból a tényből fakad, hogy képtelenek követni az eseményeket. Elhiszem azt is, hogy hihetetlen idegesítő lehet, hogy én egy komoly középkorú vezető vagyok, és a gimnazisták jobban értenek valamihez, mint én. Biztos, hogy kutya nehéz dolog ezt feldolgozni, de erre nem az a megfelelő megoldás, hogy bűnös tevékenységnek tituláljuk a technológia adta lehetőségeket. Amíg egy gyereket régen nem marasztaltak el azért, mert gyerekekkel focizik, addig egy mai gyereket elmarasztalnak azért, mert hálózatban MOHA-t játszik. Állítom, hogy semmivel sem volt jobb közösség-erősítő ereje a focizásnak, mint a virtuális játékoknak. És végül: bár én is megtettem, de helytelen egymással szembeállítani a technológiát az offline tevékenységekkel, mert attól, hogy valaki használja a Facebook-ot, vagy Twitteren osztja meg az infókat, még ugyanúgy focizhat, és focizik is.
Mielőtt túlfeszíteném a bejegyzés adta keretet, csak annyit szeretnék mondani, hogy az eszközök sem nem jók, sem nem rosszak: az eszközök eszközök és semmi több.
Rettentő kíváncsi lennék, ha ma Sztárai pécsi egyetemi lelkész lenne, milyen eszközökkel érné el, hogy az egyháztól elidegenedett fiatalokat megszólítsa.
Hozzászólások