Egy kutató azt állítja, meggyőző "bizonyítékot" talált arra, hogy Jézusnak az Újszövetségben leírt története pusztán fikció, szerinte a Megváltót a római arisztokraták találták ki, hogy féken tartsák a birodalom lázadóit.
Pár napja történt, hogy Facebook-os ismerőseim „jóvoltából” sikerült rákattintanom valami virtuális karácsonyfa-díszítésre, s azóta szinte megzakkanok, hogy miképpen pattanhatnék meg az egyáltalán nem virtuális vásárlási ajánlatok elől. Egyik menekülési kísérletem közben akadtam rá Joshep Atwill összeesküvés-elméletére (vagy akadt rám az?), amely szerint Jézus kitalált alak, sosem létezett, az evangéliumok szövege (mindjárt négy változatban) az első századi római elit (éspedig a Flavius-dinasztia) parodisztikus irodalmi terméke, abból a célból, hogy a korabeli forrongó zsidók számára kreáljanak egy pacifista vallási alakot, akinek a kultusza megszelídíti a lázadozó zélótákat, és betereli őket a birodalom aklába. Jézus voltaképpen nem más, mint a római császár nem-történelmi, hanem szatirikus (fonák) megképzése, amelyet, ha valóságosra fordít a vallásos rajongó, egyenest a császárra talál. A Messiás nem más, mint a császár, aki egy zsidó megváltó szerepébe öltöztette magát.
Egyszóval, aki Krisztust imádja, az a császárt imádja. Innen már egyszerű a szálakat egészen napjainkig meghúzni, és némi (nem sok) éleselméjűséggel arra következtetni, hogy a keresztyénség voltaképpen mindig is afféle hatalom-politikai eszköz volt az emberek megtévesztésére, kordában tartására, - és már idézhetjük is az összes felvilágosító és vallásellenes brosúrát (tetszést szerint külön-külön és vegyítve is marxistát, bolsevikot, nemzeti-szocialistát, aufkleristát, francia-forradalmast, liberálist és etno-konzervatívat, a Jézus-ellenesség megannyi megnyilatkozását ad infinitum). A. úr amúgy eleddig meglehetősen ismeretlen volt az összeesküvés-elmélet mestereinek kórusában, könyve (mely borsos áron megrendelhető) 2005-ben jelent meg, ám akkoriban meglehetős közöny fogadta (holott a szerző egyházi iskola növendékeként, régi nyelvek – görög, héber, latin – tudósaként, és persze leleplezőként mutatta be magát). A vágyott sikert nyilván háttérbe szorította a világszerte, így náluk is eladási listák élén szereplő Dan Brown könyv, A Da Vinci kód, majd az ebből készített film (sőt, akkortájt mifelénk az ezotéria-utazók inkább még a párthus herceg bűvöletében éltek). Most azonban (még októberben) sikerült Londonba szimpóziumot hirdetni, amelynek beharangozójában újabb bizonyítékok feltárását, a Messiás „leleplezését” ígérték a szervezők. Akinek volt kedve, válthatott last-minute repülőjegyet, hogy potom pár tucat dollárért részt vehessen a nagy eseményen (+kétszer kávé vagy tea a szünetben). 
De minek is ironizálok ezen, hiszen nem valami megszokott futóbolond kínálgatja itt portékáját! Ez végtére mégsem olyan ügy, mint a levegővel hajtható autó, vagy a felvett energiánál többet termelő kazán, vagy konyhablakban növeszthető japán-kristály, mely puszta jelenlétével megelőzi a rákot, s nem is arról van szó, hogy végre valaki elárulja, hogy hol vagyon Attila sírja. A. úr számos irodalmi munkára hivatkozik, sűrűn kijegyzetelte Josephus Flavius műveit, az evangéliumokat, bennfentesen idéz a korai római történelemből (s legalább tegező viszonyban van Vespasianus császárral, de Titusszal mindenképp).
Csakhogy. Csakhogy nem titkoltan történet-filozófiai ambíciói is vannak (ha lúd, legyen kövér). A Flaviusok összeesküvését leleplezendő megereszt egy fontos mondatot, s ezen érdemes most eltűnődnünk. Könyvének előszavában - nem kertel -, világtörténelmi jelentőségűnek tekinti vállalkozását, mondván: „mennél inkább hittünk Jézusban mint világtörténelmi alakban, annál kevésbé tudtuk őt bármi más módon megérteni.” (The more we believed in Jesus as a world-historical figure, the less we were able to understand him in any other way.) Nos, itt van a bökkenő. Nem csupán ott, hogy A. úr már magabiztosan múlt időben fogalmaz (megelőlegezvén magának a sikert, hogy leleplezése hatására szétporlik az egész keresztyénség.) A történelemmel, illetve a történelmi jelentőséggel van bökkenő. Egészen pontosan azzal, hogy ezt a legújabb konspiráció-elméletet is legalább kétféleképpen kell értelmeznünk. Az nyilván kandallótűz mellé való, érdekes téli rege, borzongtató fülbesúgás, hogy a római császárok éppen egy zsidó isten-alak megkomponálásával és egy köréje szervezett szekta kultuszával kívánták egyszer s mindenkorra pacifikiálni birodalmukat, és egyúttal partvonalon kívül helyezni a zsidó szabadság-eszményeket radikálisan képviselő szikárius mozgalmat. Ha A. úr nem nézné olyan bőszülten a keresztyénséget és nem lenne annyira szerelmes a saját elméletébe, hamar észrevenné, hogy régi tételeket melenget fel. Már a 2. századi doketista eretnekek is eljátszadoztak ilyesmivel (szerintük Jézus csak az istenség látszat-alakja volt). De ne menjünk ilyen messze, A. úr legalább Bruno Bauer 19. századi német antikrisztiánus és antiszemita filozófus „Christus und die Caesaren” c. munkáját tekintetbe vehette volna (a leleplezőknek sem árt a plágium-kerülés). S mellesleg, ha A. úr nem kerítene sort az amerikai keresztyén középosztály bírálgatására és osztana tanácsokat világpolitikai kérdésekben, akkor inkább csodálkozna, hogy tézisének hírét egy-két kivételtől eltekintve, jobbára miért csak szélső radikális fórumok kapták fel, mondván: ha Jézus létezését is tagadni lehet, akkor lehessen mást is... De az efféle sunyi alkukkal ne legyen dolgunk.
Az viszont már elgondolkodtató, hogy A. úr spekulációk köntösébe öltöztetett hatalom-kritikája egy eleve adott keresztyén distinkció elfajult változata. A keresztyénség ugyanis, amennyiben hűséges az evangéliumhoz, önmagában is mindig fenntart egy fontos megkülönböztetést Jézus Krisztus és az egyház között, s ebből leágaztatva a keresztyéni mivolt és a keresztyénség, mint intézmény között. Ám a megkülönböztetés még nem szétválasztás. Mi több, a keresztyénség éppen ezzel tartja fenn folytonosan a tanítványság kihívását és a megszentelés elemi erejét, ezzel tartja nyitva a részesedés és a reménység dimenzióját. Azzal ti., hogy Krisztushoz köti identitását. Ezért a keresztyén vallás mindig szükségszerűen történeti – s éppen azért, hogy nyitva hagyhassa történelmet. S éppen ezért a keresztyén hit személyes centruma, Krisztus nem helyettesíthető sem más alakkal, sem – mint most A. úr tenné – teóriával (még ha konspirációs is az). M. Robinson amerikai írónő jegyzi fel valahol, hogy egy panaszkodó európai ismerőse a keresztyénség helyzetén lamentálva dicsérgette az amerikaikat, hogy ott azért még virulás látható. Az írónő visszakérdezett: miről prédikáltok ti, európaiak a nagy egyházi ünnepeken, például karácsonykor? A válasz kicsit hebegős: nos, nos, próbálunk a szekularizált embernek szép és érdekes történeteket elmesélni. Kérdés: a karácsonyi történet, a pásztorok, a bölcsek, a csillag, Mária, József és Jézus? Felelet kategorikus: jaj, az unalmas, érdektelen. Válasz: nos, ha nem mondjátok el újra meg újra az alapító történetet, miért csodálkoztok, hogy a többi már nem érdekli az embereket?!
Miért hozom ezt ide? A. úr igyekezete, hogy betörjön a szkepszis és a tagadás piacára, nem egy kétezer éve rejtegetett és most feltárult (leleplezett) igazságon alapul. A keresztyéneken kívül ugyan kit érdekel állítása? Portékája csak azért lehet érdekes (ha érdekes), mert megrenyhült a keresztyének megkülönböztető készsége Krisztus és önmaguk tekintetében. Ezért olyan ijesztő, ha a digitális karácsonyi képeslapokon önmagunk mosolygunk vissza önmagunkra, ha az ajándékozás primér aktusából elsikkad a hála, ha hódolat helyett folyton interpretálunk, ha emlékezet helyett dokumentarista ki-mit-tud-ba kezdünk (és gyertyalángja helyett csillogó elméletekkel sziporkázunk), ha ünnep helyett időszaki szeretet-akciókba kezdünk. Igen, persze, A. úr teóriája inkább szánalmas, mint érdekes. Ám mégis érdekesnek tudja mutatni magát, és elsősorban a mai keresztyének történelmi tudatának hanyatlása miatt. A múlt meghal, ha múlt időben mondjuk. Itt az ideje, hogy amit A. úr múlt időbe tett, azt újra jelen időben mondjuk. Aki eljött, az lészen eljövendő.
Hozzászólások