Péceli Melinda tanulmánya … drámai részleteket ír le, melyeket így összegez: „...a hit olyan döntéseket eredményezett (…) cigány sorsokban, amelyek során normakövető, rendezett életet élő, felelős személyekké váltak azelőtt depressziós, szenvedélybeteg, normaszegő, kisebbrendűségi érzésben szenvedő cigány férfiak és nők. Azokban a közösségekben, ahol a vallási szocializációban a magyar és a cigány tagok nagyjából egy időben részesültek, a cigányság és a magyarság egymásra találását figyelhettük meg.” Tanulság fonákoldalon viszont az is, hogy az elöregedett falvakban így nem alakul ki olyan vallásosság, ahol együtt tud belenevelkedni „valamibe” cigány és magyar.”
Egy könyvről írok, amely megfogott. Emlékeim, gondolataim, érzéseim közel jöttek hozzám, s a saját sorsom is megszólalt. S mindez odakötődött Jézushoz, a megszülető Megváltóhoz. Nem a cigánykérdésről írok. A kockázatvállalásról írok.
Megjelent egy tanulmány- és interjúkötet, amelyben fiatal pázmányos szociológusok mutatják be a cigányok felemelkedésének és hitre jutásának lehetséges útját. A kötet címe: Fogom a kezét és együtt emelkedünk. Cigányok sikertörténeteit olvashatjuk. Nemzedékek erőfeszítéseit, hogy az anyagi előrejutás mellett kulturális tőkét halmozzanak fel. És azt is, hogy milyen áldozat áll a siker mögött. Mindezt olyan fiatalok érdeklődésének és tudásának tükrében, akik számára a jogi korrektség mellett az emberbaráti, hogy nem mondjam, felbaráti odaállás a zsinórmérték.
Olvashatunk olyan cigányokról, akik diplomát szereztek, és olyanokról is, akik nagyon szerény, szegény körülmények közül indulva addig jutottak, hogy szakmájuk, munkájuk van, és tisztességes életkörülmények között nevelik gyermekeiket.
Az interjúkban megemlékeznek nagyhatású tanárokról, sportvezetőkről, munkatársakról vagy lelkészekről is, akik hatékony emberi szóval tudták befolyásolni a fiatalokat, hogy tanuljanak, továbbtanuljanak. Igaz az is, hogy a sikeres cigány fiatalok mögött olyan családok állnak, amelyek kiléptek megszokott életkeretei közül, és ismeretlen útra indultak: a felemelkedés, felelősségvállalás, tudatosabb élet felé. Faluról városra költöztek, felhagytak a segélyből éléssel, megvetették a lábukat a többségi társadalomban, és a gyerekeiket arra buzdították, hogy tanuljanak, dolgozzanak.
A család mellett kiemelkedik egy-egy hívő közösség megtartó, segítő, bátorító jelenléte, amely a cigány testvérek keresztény hitét erősíti és neveli.
Kockázatos vállalkozás ez. Hiszen a a megszokott közegből kilépve ismeretlen és sokszor nem túl barátságos világgal találkoznak. Előítéletek, megbélyegzések a “befogadók” részéről - de ők maguk sincsenek teljesen tisztában ennek az “új világnak” a szabályaival. És egy idő után nincs már visszaút sem: két világ közt idegenül élnek, s talán reménykednek abban, hogy a következő nemzedékeknek könnyebb lesz. Egy jogi diplomás cigány fiatal így vall erről a könyvben: “Tulajdonképpen két csoport közé szorulva élnek – és élünk mi is, én meg a szüleim. Azt hiszem, talán ennyi...”
Úgy alakult, hogy nem vagyok cigány. De az én szüleim is nagyon léptek, amikor a városhoz közelebb költöztek, és ott alakították ki életüket. Én már az agglomerációban születtem. Nekik annyi tellett az erejükből és az idejükből, hogy újat kezdtek, amivel megalapozták az én diplomához jutásomat. Ami nekik még természetes volt: a falusi élet szokásai, szabályai, nekem már csak emlék, vagy éppen hiány. Két világ közé szorultan éltek szüleim is, és én magam is: a faluból eljöttünk, de a város sem teljesen az otthonunk. Nagy az elkallódás veszélye, az otthontalanság, gyökértelenség érzésének fájdalma ilyen helyzetben. Mégis vannak, akik vállalják a kockázatot, legyenek bár cigányok, vagy mások.
Elindulás, a régiek elhagyása, új utak keresése, úton járás, két világ közötti élet, kicsit otthonosan ebben is, abban is, de mégsem teljesen belegyökerezve - nem keresztény életünk tapasztalatai ezek? Nem Ábrahám és Mózes útjai ezek? Nem az elhívottak, a kiválasztottak útjai? Nem a mi hitünk útjai? Hiszen mi magunk is elhagyjuk a régit, hogy újjá lehessünk Krisztusban. Evilágban, de nem evilágból.
Adventben éppen Isten kockázatos felénk indulását éljük át. Azt, hogy nem ragaszkodott Isten-i mivoltához, hanem elindult, hogy emberré legyen értünk teljesen, ami által mi magunk is Krisztus-i emberré lehetünk - amennyire csak lehetséges ez számunkra ebben földi életben. Útjaink nélküle gyakran céltalan bolyongások, öncélú versenyek, fájdalmas határátlépések. De vele, benne esélyt kapunk az elszakadás nehézségeinek hordozására, és ígéretet a megérkezésre.
Hozzászólások