"Mindig elmondom a családoknak, hogy minden holtest – ötszörös idézőjelben! –, úgymond munkadarab. Itt nem lelkizünk, azért vagyunk itt, hogy megállapítsuk a halálokot, rendbe hozzuk az elhunytat, aztán haladunk tovább. Egy sebész vagy egy fogorvos sem lelkizik, mikor beteszi a szurkapiszkát, a páciensből meg jön a hang. A sebész ezt nem hallja meg, nem is kell neki meghallania, ő azzal foglalkozik, hogy meggyógyítsa a beteget. Minden zavaró tényező kizárva, zsilip betéve, kész. Fiatalokat is boncolok, bár itt nincs gyerekosztály: szokták is kérdezni, gyerekkel hogy vagyok. Az is egy eset. Lelkizésre ott van az egyház" – jelenti ki Major, aki az elmúlással való napi kapcsolatából adódóan megtanulta helyén kezelni a vallás dilemmáját is.
"A boncasztalon mindenki egyenlő" - riport a Péterfy kórházból - hvg.hu
Elnézést kérek, hogy harmadnapon olyan témával hozakodom elő, amit nem mi várunk, hanem ami ránk vár, nemcsak az adventi várakozás heteiben, hanem folyamatosan. November 29-én látott napvilágot a beszélgetés a Péterfy Sándor Utcai Kórház boncmesterével a hvg.hu oldalon, elég morbid módon az Élet+stílus rovatban. Persze ettől még nem kéne idehoznom a „haláli” boncmestert adventi, Reposzt-szüliheti témának, de mégis megteszem, ugyanis a riport sok egyéb – halállal, boncolással kapcsolatos – kérdés mellett a vallás, a hit témakörét is érinti.
Lelkizésre ott az egyház, olvasom Major Ferenc, a valaha volt temetkezési vállalkozó, későbbi igazságügyi boncmester nyers megállapítását, akinek újabb szakmai kihívás kellett, így került a Péterfy alagsorába, ahol nemcsak boncol, hanem kegyeleti szolgáltatásokat, ha kell, mumifikálást is vállal, és nemcsak a testtel, mint munkaanyaggal, hanem a hozzátartozókkal, mint segítséget, megértést kereső emberekkel is találkozik. A szövegből nem derül ki, mire is gondol ő lelkizés alatt, de adja magát a kérdés: mit vár az egyháztól egy olyan ember, aki halottakkal foglalkozik? Az egyháztól semmit, a vallástól annál inkább, ahogy az az interjú folytatásában kiderül: „A boncasztalon mindenki egyenlő. Ez olyan, mint ahogy a zsidó temetésnél sem különböztetik meg a szegényt a gazdagtól: gyalulatlan koporsó, vászonruha, hogy úgymond mindenki egyenlő legyen az Úr előtt. Mindenki így megy el. A vallás mindenesetre egy érdekes dolog, bár engem egyelőre még egyik sem tudott meggyőzni, túl sok a ki, hol, mit, miért. Ha a vallás tudna válaszolni a kérdéseimre, lehet, azt mondanám: megveszem.” Egy zuhanó repülőn nincs ateista. Úgy látszik, a hullaházban sincs. Valami mégsem stimmel, valahol mégis elcsúsznak a fogalmak, elvesznek a kérdések, mielőtt megszólalhatnának. Jó lenne tisztázni a fogalmakat, hogy mi itt a lelkizés, mi az egyház, mi a vallás. Mi a kérdés. Az igény. Meg hogy mi a kincsünk. Az, amit mondani tudunk a halálról.
Ameddig csak ember elmehet itt, a földi világban, azt leírja ez a cikk. Csak tovairamodni nem tud a gondolat. Nem ad igazi megoldást arra, hogy miért iszonyodik a hullaháztól mindenki. A halál tabusításának okait sem érthetjük meg, ha csak a földi megoldóképletekkel számolunk. A szöveg szerint az urbánus közeg azért tabusítja a halált, mert a modern kórházrendszer miatt elidegenedett tőle. Az érvelés logikus, de azt gondolom, nem emiatt idegenedtünk el a haláltól, hanem az advent miatt, amely nem állandó az életünkben, csak időszakos, s amely már nem boncol kérdéseket, csak „lelkizik”.
A lelkizés az az állapot, amikor a zokogó kamaszlányt, akit otthagyott az udvarlója, a barátnője töm valami szöveggel, ami nem igaz ugyan, de megnyugtatóan hangzik. Sokan valami ilyesmit várnak az egyházaktól: gyújtsanak gyertyát, hangsúlyozzák a szeretet, az egyenlőség, az összefogás fontosságát, mondják a számkivetetteknek, hogy fontosak, mormoljanak megnyugtató hazugságokat, főzzenek sok-sok teát a fagyoskodóknak, és aztán hagyjanak mindenkit békén. Az embernek szüksége van valami kedvesre, fényesre, pozitív üzenetre – nem véletlen, hogy bődületesen népszerűek a minden mélységet nélkülöző, pozitív gondolatokat sorjázó, de felületes, sokszor egyszerűen csak blőd álpszichológiai-álirodalmi könyvek. Mindenkinek kell egy kis illúzió, nem csak az év legsötétebb napjaiban.
Az illúzió arra kell, hogy mellőzhessük a fontos, ránk vonatkozó, minket élve boncoló kérdéseket. Én meg vagyok róla győződve, hogy igenis lehet a halálról beszélni. Nem a halál a tabu, hanem az, ami utána következik, ezért kell a halált zárt intézményekbe száműzni, ne is látsszon, ha nem muszáj. Nem az élet végessége a kibeszélhetetlen, hanem annak a lehetősége (nekem bizonyossága), hogy több van, mint sár és víz, mint test és létezés és elmúlás. Ne beszéljünk arról, hogy tétje van az életnek, és hogy az a betlehemi születés nem bájos játék, hanem a mindent eldöntő dolog: eldönti, mi lesz velünk a halál után. Messze van ez a lelkizéstől, mert pontosan azt mondja, amit nem akarunk hallani. Az örömhír, amiről mi beszélünk, a karácsonyi ünnepkörben a fogyasztói kultúrába ágyazottan, minden, csak nem lelkizés.
Az advent, az igazi, feltár és feltárul. Ki, hol, mit, miért – kérdezné a vallástól a boncmester. Ahogy ezt olvasom, elém tolakodik egy érzés: a legmegrázóbb szöveg a legmegrázóbb szövegkörnyezetben számomra mindenkor az apostoli hitvallás a temetéseken. Mindig megráz, amikor koporsó felett kell elmondanom, hogy hiszem a feltámadást és az örök életet. Mert hiszem. És tisztelem a cikkíró bátorságát, hogy udvariatlanul kibeszéltet egy társadalmi tabut. Úgy érzem, ugyanígy tabu, ha az egyház nem akar megmaradni a „lelkizésnél”, hanem kimondja, amit hisz. És még csak elnézést sem kér érte, ha már egyszer megkérdezték, és módja van beszélni róla.
Hozzászólások