Magyar református egyházunk a régi magyar paraszti gazdatársadalmon nyugszik. Jóllehet ezt megcsócsálták, szétverték a történelem során, társadalomtörténetileg ma is ebből élünk. A református egyház vidéki egyház, aki benne él a falusi gyülekezetekben, az érti meg igazán a református egyház belső lelkületét. Reméljük, hogy ez a magyar gazdatársadalom újra fog éledni, és ahogy szövetséges volt régen a paraszti világ és az egyház, úgy a jövőben is szövetségesek lehetnek, és az Ige fényében megérthetjük, hogy mi a dolgunk ebben a világban.
Tudom, advent első vasárnapja után Krisztus eljöveteléről illene írnom. Vagy az advent globális és szekuláris értelmezését kellene bírálnom. Írhatnék például arról, hogy a budapesti Kálvin térhez közel, két „tájidegen” irodaépület és a Rothermere-kút között, néhány napja minden eddiginél nagyobb adventi vásár nyitotta meg bódéit, ahol a kereskedelmi rádiók zenéire akár faszénen sült kolbászt is ehetünk, miután megvettük a festett fatojást és a szőrmesapkát. De írhatnék arról is, hogy a bevásárlóközpontokban hetek óta állnak a feldíszített műfenyők, és a villamoson utazva az ember folyamatosan a karácsonyi rohanásra panaszkodó emberekbe botlik, miközben a média egyfajta félreértelmezett szeretetünnepről beszél. Persze arról is szólhatnék, hogy örömteli módon így év végén egyre többen segítenek embertársaikon, dolgoznak a szeretetszolgálatok és az adománygyűjtők. De ezekről a fontos témákról évről évre sokan írnak, és idén is biztosan szólnak majd róla mások, esetleg máshol. Én inkább egy közelmúltbeli eseményre reagálok.
Még november első felében történt, és kevés publicitást kapott. Dunántúli református gazdák találkoztak Pápán, hogy a vidéki élet és a hit viszonyáról tanácskozzanak. A találkozón szó esett Isten és a gazdálkodó ember kapcsolatáról, a vidéki közösségek szerepéről és az ökogyülekezetekről. Elhangzott, hogy erős vidéki közösség csak hit által jöhet létre. Különösen fontos ma erről beszélni, hiszen vidéki társadalmunkra az elmúlt néhány évtized bizony súlyosan rányomta bélyegét. Sok helyen nem működik valódi közösség, a széthúzás, esetleg az egymás iránti közöny vált uralkodóvá. „Ha van örökéletbe vetett hit, lehet lassabban, értelmesebben, nagyobb szeretettel élni a világban: ez a vidék és a valós közösségek létrejöttének, megújulásának valódi igei alapja” – mondta Steinbach József dunántúli püspök a gazdáknak.
S ha már valós közösség: a tegnapi imanapról sem felejtkezhetünk el, amikor Kárpát-medence szerte immáron nyolcadik alkalommal gondoltak imádságban a magyar reformátusok egymásra. Valódi közösség hit által. A Kárpát-medencei imanapot a 2004-es népszavazás után hirdették meg a református nőszövetségek, hogy esztendőnként az év utolsó hónapjának első vasárnapján közösen imádkozzanak tíz egyházkerület magyar reformátusságáért. A 2004. decemberi népszavazás eredménye, és azt közvetlenül megelőző néhány politikusi nyilatkozat nem volt minden előzmény nélküli. Kitelepítések és lakosságcserék után néhány évvel, 1958-ban például Kádár János sértette meg az erdélyieket a magyar többségű Marosvásárhelyen – „itt laknak magyar származásúak is” kijelentésével. Majd ugyanebben az évben hirdette meg a Kádár-kormány a magyar parasztság felszámolását is az újabb téeszesítéssel.
E két múltbeli történés is jól mutatja, hogy a huszadik század bizonyos hazai és nemzetközi politikai döntései – sokszor nemcsak verbálisan – folyamatosan harcoltak a magyar nemzet lelki egysége és a parasztság erejének, majd társadalmi rétegének felszámolásáért. Így juthatott el a magyarság, és közte a magyar reformátusság oda, hogy amint Bibó István hangsúlyozta: parasztságának gerincét megtörték. A paraszti munka elvesztette értékét, csakúgy, mint a nemzeti összetartozás érzése is. Így találkozhattam egy ismerősöm megdöbbentő gondolatával az ezredforduló kezdetén, ami szerint, akinek útlevél kell, hogy Magyarországra jöhessen, nem lehet magyar.
Éppen ezért fontos a gazdatalálkozó és az imanap is, amelyek a magyar társadalomban korábban felállított tabukat dönthetnek. Hiszen rávilágítanak arra, hogy Krisztust követve, a hagyományos értékeket szem előtt tartva, a református egyház a vidéki lakosság körében közösségteremtő erő lehet, mint ahogy azzá vált a 2004. decemberi népszavazás és 2009. május 22. után.
„Közös örökségünk megőrzése, Isten rendje szerinti továbbalakítása, továbbadása a feladatunk, miközben tudjuk, hogy hol vannak a gyökereink” – fogalmazott Steinbach József az említett gazdatalálkozón. Bár ez a mondat egy hosszabb gondolat kiragadott része, önmagában is fontos üzenete van számunkra. Közösség, örökség, Isten rendje – legyünk hálásak azért, hogy vannak alkalmak, amelyek felnyitják a szemünket, hogyan kell élnünk magyar református keresztyénként.
Hozzászólások