Meglehetősen csüggesztőnek találom az emberiség már-már konvencionális becsmérlését. Azt hiszem, az emberek úgy gondolják, hogy ilyenkor valami erkölcsöset cselekszenek, de én nem így értem az erkölcsöt.
...
Szerintem többek között azért is nagyon értékes dolog egy igehirdetés, és azért olyan lenyűgöző, amikor egy jó igehirdetést hallunk – és persze rengeteg van, ami elhibázott, nagyon nehéz műfajról beszélünk! –, mert manapság ritkán fordul elő, hogy valaki olyan körülmények között beszélhet, ahol mindenki adottnak veszi, hogy aki szól, komolyan és jóhiszeműen szól, és aki hallgatja, komolyan és jóhiszeműen hallgatja. Ez ma egyáltalán nem jellemző helyzet. Ezért lehet egy prédikáció kiemelkedő tapasztalat bárki számára, már hogyha jó.
Amikor Köntös László megtisztelt azzal a kéréssel, hogy a Reposzt jubileumán legyek vendég-blogger egy vasárnapi poszt erejéig, sok minden átfutott rajtam, s mióta elvállaltam a feladatot, kínom csak egyre nőtt. Nem vagyok ugyanis annyira járatos a nyilvánosság szerkezeteiben (már amit jelenthet ez a filozofikus kifejezés). Annyit mégis megértettem a Reposztokat olvasgatván, hogy itt gyorsnak, konkrétnak, érzékenynek, általános érvényűnek és sokmindenfélének kell egyszerre lenni, hiszen az internet is gyors, szemfüles, érzékeny, általános érvényű (?) és sokmindenféle. S persze, mindig aktuális. Egy blogger sem marad talpon (poszton), ha nem eszerint operál. Nagy művészet hát lényeget találni olyasmiben is, ami holnap már csak hír-archívumban kereshető, vagy már ott sem. (Minek a múlandót kommentelni?)
Lestem is egy hétig, mit írnak előttem a Reposzt vendégbolggerei, s izgultam, nehogy elvegyenek előlem néhány jó témát (egyszeri fellépőként mégiscsak illik valami súlyosat mondani). De még nagyobb lett a nyugtalanságom, mikor láttam, hogy ilyen baj nincs, másfelé haljik a szavuk, mint az én eszem. Akkor hát katapultáljak egy kamionos parkoló mosdójába, hátha még megtalálom a fiút? Jelezzem röviden, látom ám, hogy mostanság karácsonyra nem ügynökök leleplezésével rontják a keresztyének jó kedvét (ez a kormozás elég unalmassá vált), helyette viszont tudományos dolgozatainkat lapozgathatjuk kétségeskedve (mert lassan a saját nevünk leírása is plágium-gyanús lesz – képzeljék, hány Szabó Istvánt plagizálok, mikor leírom a nevemet!), vagy (m)agyarkodjak azon, hogy némelyeknek még Észak-Koreáról is mindegyre egy magyar művész jut eszébe (mint viccben Mórickának is mindig mindenről ugyaz). Vagy inkább listáztassam ki magam? Gyónjak? Voltam egyházi kórista, önkéntes keresztyén gombaszedő és vallási közösség focicsapatának kapusa (sajna, iskolakerületi felügyelő nem lehetek). De mindez füst és pára, eltűnik mint tűző reggelre kélve a harmat. Szóval csak nőtt a kín.
Sára mentett meg, aki a Közösség magazinban közzétette Marylinne Robinson amerikai írónő nyilatkozatát. A nyilatkozat 7 évvel ezelőtt született, amikor az írónő Pulitzer-díjat kapott Gilead c. regényéért. A regény főhőse egy amerikai református (kongregacionalista) lelkész, aki halálos betegségéről értesülvén búcsú-feljegyzéseket ír feleségének és fiának. A könyv pár hete jelent meg magyarul Pásztor Péter fordításában (nem a Kálvin Kiadónál). Szép könyv, mert szép dolgokról ír, szép szeretettel. Érdemes lenne szóba hozni, hogy mennyire páratlan ez a mai irodalmi kánonok világában, amely kánonnak csak gyalázni, de minimum gyanúsítani engedik a papokat, vagy ha dícsérni, akkor csak azért, mert identitást rombolnak (jó fejileg, mint a BBC pap-sorozatainak főhősei, politikailag korrektül, és “igazi karácsonyostól”). De amit nyilatkozatában Robinson mond, az ennél jóval mélyebbre megy. Az emberiség konvencionális becsmérlését állítja szembe a jó igehirdetéssel – mert, ha jó az igehirdetés (vagyis igaz és szép), akkor lenyűgöző és üdvre vezető. Ez lesz a dolgunk karácsonykor: Isten oldalára helyezkedni, aki nem akarja, hogy az emberiség gyalázását tekintsük unhatatlanul legaktuálisabb feladatunknak, és igazat mondani a testetöltésről, az istállóról, a jászolbölcsőről, a pásztorokról és angyalokról – és magunkról is. Lehet is erre igyekezni, igazán; csak ne higgyük, hogy az volna a belépő a nyilvánosságba, ami a létrontásban begyakorolt módon megy és amiért meg is tapsolnak mindenkit, még a hatásvadász mód önneplő [nem ünneplő, ön-neplő!!] papokat és egyházakat is. Az igazi nyilvánosság ott van, ahol megnyílt az ég, és angyalok seregei jöttek, hogy lássák a létrontást gyógyító isteni kegyelem csodáját – vagyis ott van az igazi nyilvánosság, ahol az Ige fénylik a sötétségben, ahol az evangélium prédikáltatik. Nincs mese, karácsonyban az Ige a tét, aki testet öltött, s akit embervoltában ősi konvenciói szerint (és újabban szublimáltan is) egyre csak becsmérel a világ, mert Isten humanitása mindig elviselhetetlen a létrontók számára. Meglehet ritka pillanat lesz, mikor felfénylik az Ige, de bizonnyal lesz ilyen pillanat, amikor az igehirdető és hallgatói örömre gyulladnak a közös jóhiszeműségben.
Köszönöm, Marylinne Robinson! Köszönöm, Tóth Sára!
Hozzászólások