Rogán Antal megismételte korábbi érvelését, amely szerint a szervezett bűnözés a drogkereskedelemből szerzi a legnagyobb jövedelmet, „gyermekeink jelenét és jövőjét leginkább a drog veszélyezteti”. S mivel Magyarországon az elmúlt években a droghasználók száma nem csökkent, a drogkereskedelem nem szorult vissza, drogpolitika helyett drogellenes politikára van szükség – mondta. Ezért döntött úgy a kormánypárti frakció – folytatta –, hogy támogatja a Kocsis Máté (Fidesz-KDNP) VIII. kerületi polgármester által felvetett drogtesztet, mert azzal küzdeni lehet a szervezett bűnözés, a drogkereskedelem ellen, és meg lehet védeni vele a gyermekeket.
Szinte hallom, ahogy Gyopárka felszisszen, amikor meglátja, miről írok. Én is azt álmodtam a reposztom vázlata megírása után, hogy a püspök úr fogta, és odalinkelte a cikkem alá az összes írásomat, amelyeket még fundamentalistaként írtam, hogy „sóbányába a drogosokkal”. Szörnyen megalázó volt.
Aztán lett reggel, és este, és határidő, de a téma csak nem akart nem lenni többé.
Persze az is lehet, hogy Gyopárka nem felszisszen, hanem felnevet, mert eszébe jut, amin a Kárpát-medencei imanapot előkészítő felvidéki konferencián hahotázva kacagtak a nőszövetségi vezetők, amikor elmondtam, hogy a Reformátusok Lapja újságírójaként három fő témával foglalkozom: az ifjúsággal, a nőszövetséggel és a drogosokkal. Elsőre tényleg vicces egy kalap alá venni a három területet – mintha az újházi tyúkhúsleves és a sok színes macaron mellé egy pár birgerli csizmát tálalnék fel az ünnepi ebédkor főfogásnak, hogy ím, rágódjunk most ezen.
Komolyan gondoltam ezt a tálalást? Ó, nagyon is. Ugyanis Rogán Antal szerint „gyermekeink jelenét és jövőjét leginkább a drog veszélyezteti”. És gyermekeinket a drogtól a legjobban drogteszttel tudjuk megvédeni. Mint ahogy – ez már saját analógia – a közlekedés résztvevőit alkoholszondával. A kilátásba helyezett büntetésnek ugyanis van visszatartó ereje: gyerekeink nem fognak drogozni, ha tudják, lebukhatnak, s ha lebuknak, megnyílik az út a terápia felé is.
Gyopárka gyakorló édesanya, aki tudja: gyermekei jelenét és jövőjét nem a drog veszélyezteti a leginkább, hanem az, ha köztük valami miatt visszafordíthatatlanul megromlik a viszony a férjével, ha ő elégedetlen és frusztrált, ha valódi találkozások és beszélgetések helyett csak elmennek egymás mellett a gyermekeivel, ha depresszióba esik vagy túl sokat és túl sokszor iszik, vagy elsodorja az önzőség, és nincs, aki segítsen. Azaz, hogy gyermekei jelenét és jövőjét az az egyetlen dolog befolyásolja, amelynek szerencsés módon ő maga az alakítója: saját mentálhigiénés állapota. Ez Gyopárka esetében jó hír, a magyar lakosság nagy részének viszont nem az. A világ egyik legboldogtalanabb országa vagyunk, kifejezetten sok befejezett öngyilkossággal, nemcsak felnőttek, hanem tinédzserek esetében is.
A drogfogyasztás olyan, mint a láz: betegségtünet. Tény: a magas lázba bele lehet halni. Az is tény, hogy a láz leszorítható, de nem lehet egy betegségből csak lázcsillapító szedésével meggyógyulni. Csendben írom, hogy a láz a szervezet öngyógyítása, és a pszichoaktív szerek fogyasztása is erre kísérlet. Azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy a lázmérő alternatívája az antibiotikumnak, vagy hogy a járvány megáll attól, ha rendszeresen mindenkit lázmérésre köteleznek.
Mi közünk nekünk mindehhez? Hogy kerül a csizma az asztalra? Úgy, hogy a drogtól nem a drogteszt fogja megvédeni a fiatalokat, hanem a jól működő családok, a szerető édesapák és édesanyák, akik képesek imádkozni gyermekeikért, egymásért, magukért. Akikért van, aki imádkozzon. Akik még nem felejtettek el beszélgetni egymással. Gyermekeikkel. Az Istennel. Így kapcsolódik össze a munkámban az ifjúság, a nőszövetség és a kallódó misszió. Mert közösség, imádkozó, nyíltszívű közösség nélkül a lélek immunrendszere meggyengül. Ez sem védi meg a fertőzésektől, de könnyebben gyógyul, akinek erősebb a szervezete.
Lelki szemeimmel látom, hogy Gyopárka megnyugodott, más viszont most kezd fintorogni, „mindig minden ide fut ki, demagóg keresztyének”. De ha egyszer tényleg az van, hogy ebből a mai világból a leginkább egyetlen dolog hiányzik: a jelenlét? Hogy jelen legyek a saját életemben és a szeretteimében? Hogy értsem, érezzem, elfogadjam őket? Hogy keressem Isten jelenlétét, amelyben meg tud jelenni számomra a másik úgy, ahogy Isten látja? Hogy ez a jelenlét felszabadítson arra, hogy szeressek, kérdezzek, elfogadjak? Hogy örömöt éljek meg, és úgy lássam az életem történéseit, hogy nem véletlen és nem rossz sors formálja őket, hanem mindennek célja és értelme van?
Gyopárka végül talán nem kapott szívszélhűdést. Remélem, az újságíró kollégák sem, akik most azt gondolják, hogy a keresztyén újságírók még többet szívnak, mint bárki szakmabeli, ha így látják az életet. Márpedig ez lenne a kihívás erre az adventre, mármint az egyik. Jelenlétet tapasztalni, és megtanulni jelen lenni, józannak lenni, hogy ne rémálom legyen egy-egy társas interakció, hanem építő párbeszéd. Hogy az évnek ezekben a legsötétebb napjaiban se múljon el a reménységünk. Nem azért, mert mi a nép ópiumával gyógyítgatjuk magunkat – hanem mert maga a világban jelen lévő Isten gyógyít bennünket és kapcsolatainkat.
Hozzászólások