A hit nem egy dekorációs díszítő elem.
„A hit nem egy dekorációs díszítő elem. Hittel rendelkezni annyit jelent, hogy valóban Krisztust helyezzük életünk középpontjába.” – írta Ferenc pápa augusztus 30-án Twitter-üzenetében. És itt mind a két dolog fontos: az is, amit írt, meg az is, hogy Twitter-üzenetében.
November elején kétszáz cigány testvérünk társaságában találkozhattam magam is Ferenc pápával. Megkérdezte, hogy vannak a magyarok, és még több személyes kérdést is föltett. November 6-án, szerdai imádságában szólalt meg először magyarul, és azt mondta: „Isten áldjon titeket”. Cigány testvéreink olyan ünneplésben részesítették, ami könnyekig megható volt, még a protestáns férfiember számára is lelki alkalom.
Amikor a hitnek és a társadalomnak a kapcsolatáról kell beszélnem, gyakran eszembe jut egy történet. Egyszer észrevettem, hogy állok a szószéken, olvasom a Bibliát, és homályosan látom a híveket. Akkor mondták, hogy szemüveget kell váltani. Kaptam egy másik szemüveget, próbáltam olvasni a Bibliát, de homályosak voltak a sorok – bár a híveket tisztán láttam. Azt mondták, hogy a megoldás a multifokális szemüveg. Talán az egyháznak néha éppen ez a baja? Vagy csak a társadalmat látja, a híveket, és elmosódik a szent szöveg a Szentírás, a textus; vagy pedig csak a textust látja, arra mereven figyel, de nem látja a kontextust, a mai embert, nem látja azt a hús-vér valóságot, amire a textus vonatkozik. Milyen az, amikor nem arról van szó, hogy a kontextus, a környezet, a modern világ, az aktualitás elnyeli a textust, vagy a textus semmisíti meg a kontextust, vagy pedig a kontextus nyeli el a textust? Milyen, amikor jól viszonyul a kettő egymáshoz? Akkor a textusban, a szent iratban, a szent szövegben, a szent valóságban, amit a Biblia, a Szentírás elénk hoz, meglátjuk a mai embert. Mert a mai ember ott van abban a több mint kétezer éves szövegben, azokban a több mint kétezer éves történetekben, mondatokban. Mindannyiunknak alapélménye, amikor hallunk egy bibliai történetet, és egyszer csak rádöbbenünk, hogy rólunk van szó, 21. századi emberekről. Tehát, amikor a textusban keressük és meglátjuk saját magunkat, a mai embert a gondjával – másképpen: Jézus Krisztus szent történetében fölismerjük a saját történetünket. A kontextusra térve pedig nem egyszerűen a bűnös világot látjuk, hanem felfedezzük a környezetben, a társadalomban Isten munkáját. Fölfedezzük azt, ami jó. Más összefüggésben látjuk azokat a dolgokat is, amik rosszak a társadalomban, más értelmet adunk neki. Egyszerre látunk mélyebbre azért, mert magasabbra látunk.
A hit az a textusból él, ezt így mondták a régiek: depositum fidei, azaz a hit kincse. Mindaz, amit az előző évszázadok, évezredek elraktároztak, eltettek nekünk, azt használni tudjuk, hogy élő dolog legyen. Ez az, amiről Ferenc pápa beszél a kontextusban, a Twitter üzenetben: akik előttünk jártak. És milyen érdekes – azt szoktuk mondani, hogy akik előttünk jártak, nem mögöttünk vannak?
Kierkegaard azt mondja, hogy az ember az életében nem előre, nem a jövő felé megy, hanem tulajdonképpen háttal tart a jövő felé. Amit látunk, az a múltunk. Minél messzebb van, annál nehezebben, annál homályosabban látjuk. Mögöttünk van a jövő, és nem tudjuk, hogy mi van ott. De azt, hogy mi van a múltban, tudjuk: akik előttünk jártak. A szent héber nyelvben így is van a „jövő” szó: aharit – ami mögöttünk van. Kierkegaard nagyon szépen leírja, hogy ezt mihez hasonlíthatnánk: olyan ez, mint amikor a csónakos fogja az evezőt, és hátrafelé halad. Mi vagyunk ezek a csónakosok, akik hátrafelé haladunk, és amikor már megretten az ember, hogy a semmibe tart, akkor először is azt mondja: nézz magad elé, ott látod mindazokat példának, akik jó döntéseket hoztak az életükben, jó irányba mentek: akkor tudsz tájékozódni. Mert végső soron, ami megkülönbözteti a keresztény és a nem keresztény csónakost Kierkegaard szerint, az az, hogy a keresztény csónakos csónakjában ott ül vele szemben az angyal, aki látja a jövőt. Ha mi látni akarjuk, hogy merre kell menni, mi a helyes irány, akkor az ő arcát kell figyelni, mert az ő arcára rá van írva. Azt is mondhatnánk, hogy ott van a textus. Ez a tájékozódási pont az, ami a kezünkbe adja a valóság megértésének, értelmezésének a keresztény módját. Ezt– megint csak a régiek – úgy nevezik, hogy Lectio Christiana, ez a legnagyobb feladat: a diakónia, a karitász, a szociális munka, a kulturális munka, a közéleti munka, az oktatás. Ezek mind-mind nagyon fontos feladatai a keresztény közösségnek, az egyházaknak. De ezeket más is tudná végezni, még ha másként is végezné, ha hiányoznánk mi. Ám egy dolgot csak mi tudunk: a Lectio Christiánát, a keresztény olvasatot. A világot úgy olvasni, úgy látni, úgy közvetíteni, úgy prezentálni, ahogyan az megfelel a textusnak. Ez a mi küldetésünk, amiről nem mondhatunk le.
Van egy olyan üzenete a kereszténységnek – ami egyébként a mai magyar társadalomban, de minden társadalomban különösen nagyon fontos a személyközi viszonyokban –, ami nem más, mint a bűnbánat, de legalább ilyen fontos a bűnbocsánat is. Annak, aki odaáll, és azt mondja: igen, levertem a lécet, elrontottam, hibáztam, gonoszul cselekedtem, van bűnbocsánat. Ebben a világban engem az a kegyetlenség rémiszt el leginkább, amikor valaki ezt valóban őszintén, nem politikai haszonszerzésből, nem számításból teszi oda, és azt mondja: hibáztam, aztán utána ütik tovább ugyanúgy, mintha nem mondott volna semmit. Mint ahogy Zakéus történetében: bemegy hozzá Jézus, ő már egy új ember, de kint a farizeusok nem újak, azok verik az ajtót, mondván, bűnös emberhez mentél be.
Mércét állítani először magunknak, és aztán mércét állítani a társadalomban, és ezzel nem ítélkezni, hanem esélyt adni a szembesülésre azoknak, akiknek egyébként nem lenne esélye arra, hogy szembesüljenek azzal, mi a jó, és mi a rossz. Mert minden társadalomnak az alapját az adja, hogy megtanítjuk-e egymást a különbségtételre a jó és a rossz között. Arra a különbségtételre, hogy mi az, ami gonosz, és mi az, ami az ember javát szolgálja. Tehát azt az esélyt kell megadnunk nekünk, keresztényeknek a társadalom számára, hogy a társadalom szembesülni tudjon a saját tetteivel, és a saját tetteinek a következményével.
Amit a keresztényektől elvárhat a társadalom – vagy azok, akik döntéseket hoznak –, az egyfajta szent megbízhatatlanság. Az a szent megbízhatatlanság, hogy egy keresztény embernek, egy keresztény közösségnek mindig van még egy olyan magasabb szempontja, ami másoknak nincs. Nem kizárólag politikai szempontjai vannak, nem kizárólag presztízs szempontjai vannak, nem kizárólag haszonelvűsége van, hanem ott van az, amit a régiek így neveztek: sub specie aeternitatis, vagyis az örökkévalóság mércéje alatt mérni a valóságot. Erre nagyon nagy szükség van. Amikor beletemetkezünk a hétköznapokba, amikor már semmit nem látunk, csak annyi a perspektívánk, mint egy rosszul sikerült panelház nagyon alacsony plafonja, akkor szükség van arra, hogy valaki kinyissa a perspektívát, és azt mondja: de hát az örökkévalóság szempontjából ez, vagy az így néz ki. Máris fölszabadulna az ember olyan döntésekre, amik egyébként talán eszébe sem jutnának. Ezzel a szent megbízhatatlansággal tudunk a legjobbat tenni Magyarországnak és a magyar nemzetnek. Ezzel a kritikus elemmel, ami ott kell, hogy legyen a társadalom közepén, a mércével, és ennek a mércének a nem mozgatásával. Ez a legnagyobb szolgálat, amit végezhetünk, ez az, amit tehetünk a nemzetünkért, ez a legerősebb kötőanyag. Ha van egy olyan közép, amihez viszonyulni lehet. Ha erősödik a társadalomban annak a tudása, hogy mi az, ami rossz és tönkretesz bennünket, és mi az, ami jó, ami előre visz bennünket együtt, és nemcsak ma jó, hanem holnap és azután is jó lesz. Nemcsak valami aktuális szempontból, taktikai okból, hanem perspektivikusan jó. Ennek a jónak a prezentálása az, ami a legnagyobb feladata azoknak, akik hívő közösségben élnek.
Természetesen ez a fajta szent megbízhatatlanság akkor hiteles, ha ez nemcsak valamilyen morgolódás, jus murmurandi, hanem valóban az igazság képviselete. Akkor hiteles, ha egyébként mindenben, amiben az emberek felismerik, hogy benne van a textus, benne van a mérce is.
A szerző miniszter - az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője, református lelkész
Hozzászólások