A könyvbemutató után elkezdődött az intézet imaközösségének szobájában egy 96 órás Kálvin-maraton, amelyen az új fordítást kezdték el felolvasni. Visky Béla, a maraton kezdeményezője szerint ugyanis körülbelül ennyi időre van szükség, hogy a két kötetet fel lehessen olvasni. A maratont maga a fordító, dr. Buzogány Dezső kezdte meg, aki az előszót olvasta fel, majd dr. Visky Béla folytatta.
Kolozsváron is bemutatták az Institutio új fordítását - reformatus.ro
Lőn szerencsém „futni” két szakasznyit Kálvin főművéből (Institutio, 4.16.12-13). Ez úgy történt, hogy a kolozsvári teológián Kálvin Institutiójának új magyar fordítását bemutatván rögvest hozzákezdtek (végig- és fel-)olvasásához. Az erről szóló hirdetményt ugyan korábban is láttam, de afféle hetyke diák-kalandnak tűnt: négy teljes nap két vaskos kötetből minden egyes betűt szakadatlan olvasni... Talán három napja is mehetett már az olvasás, amikor Buzogány professzor úr egyszercsak (nem is tudom, miért) e-mail-ben értesített az esemény előrehaladtáról. Csak annyit feleltem rá: na, már megint kimaradok valami jóból. Több se kellett, lett mindjárt Skype-kapcsolat, időpont egyeztetés, s bár szinte a legvévén, de sikerült nekem is felolvasnom két szakaszt. Hogy ez valóban a rekord-e, jegyzik-e majd valahol, nem tudom. Másféle gondolatokat hozott a megtisztelés.
Lám, él az együttolvasás szokása (s fő ellensége, az internet közbejöttével, magam is részt vehetettem benne). Nem hagyományt mondok (ámbár legeredetibb módon éppenséggel az együttolvasás volt a hagyományozás egyik elemi módja). Csak szokást említek, amelynek nem feltétlen a szegénység az oka (hogy ti. csak egy könyv áll rendelkezésre; mint, régebben a Biblia, amit olvasni családi körben a családfő tiszte.) Inkább talán az élteti ezt a szokást, hogy a közös figyelem mindig erősebb közeget teremt a megértéshez. Ahogy a másik hangsúlyoz, sietve vagy lassítva olvas, vezérirányt ad az élő szövegnek, az már valamiféle megértést tükröz. A régi görögök az olvasást és a megértést ugyanazzal a szóval fejezték ki (lásd ApCsel 8,30: γινώσκεις ἃ ἀναγινώσκεις;). Aztán az, hogy mások olvasnak számomra közvetlen közegemben, ez olyan, mint amikor mesét olvasó édesanyja vagy édesapja mellé kuporodik a gyermek – s teszi ezt szívesen akkor is, ha már maga is tud olvasni. (Többnyire a korai kamaszkor töri szét ezt a bizalmasságot.) De eszembe jutott szegény bátyám, aki rákbetegen megvakult, s a fájdalmaktól már kommunkálni sem volt kedve, hát felolvastunk neki, hosszú órákon keresztül. Hallgathatott volna rádiót is, hangoskönyvet is. Mégis, így kellett lennie. Gyógyító helyzetben, ott kell lennie annak, aki (fel)olvas és aki hallja. Ha van közös határvonala még a kommunikációnak és a kommuniónak, akkor ez az egyik.
De leginkább azon tünődtem el, amit a soron következő, rám eső szakasz „dobott fel” egyértelmű erős üzenetként. „Szenved-e hiányt, akit az Isten oltalmába fogadott?” (Inst 4.16.13) 
Ezt Kálvin a sákramentumok kapcsán kérdezi-állítja Ábrahámról, minden hívők atyjáról -, de inkább talán nem is róla, hanem minden hívőről egyetemes érvénnyel. Illetve, most hogy olvastam: tőlem kérdezi, nekem mondja, rólam állítja. Az ilyen egybetalálkozásokat: közös olvasás valahol távol, szíves tájékoztatás róla, sóhajtó odavágyás, invitálás, bekapcsolódás, az éppen soron következő szakasz olvasása, abból kicsengő erős üzenet, nos, az ilyet a régiek concursus divinus-nak nevezték. Persze az egész teremtett világra vonatkoztatva. A dolgok isteni fenntartása és kormányzása közé esik ez az egybetalálás az okok és az okozott okok szövevényében. Erről csak dadogva (teologusilag) vagy vitázva (filozofusilag) lehet szólni. Én most csak csodálkozom. Institutiót hangosan olvasni a kolozsváriakkal skype-on keresztül -, erre nem volt éppen múlhatatlan szükségem. Kálvin-maratonozni, erre sem igazán, nincsenek rekord-vágyaim. De az, hogy a szövegbe foglalt kérdés eltalálja a szívem, s nyomban nagy orvosság legyen, így az utóbbi pár hét szorongató, megalázó hangoskodásai és vitái közepette, az már egészen bizonyos, csak úgy történhetett, hogy belekeveredtem valamibe, az együttolvasásba, aztán a szövegbe, aztán az üzenetbe. Igen, nem azé, aki fut... -, még a kálvin-maratonistáké sem. Minden a könyörülő Istené, - még futásunk közben is.
Hozzászólások