A KözösPont nem direktmissziót folytat, hanem a jelenlét misszióját képviseli: a munkatársak meghallgatják a fesztiválozók gondjait és problémáit, felerősítik pozitív élményeiket, és segítenek letenni a terheket. – A nyitottságunk és a közvetlenségünk az, ami nagyon megfogja őket, hiszen olyan dolgokat osztanak meg az életükről, amit mással nem biztos, hogy megtesznek (...) A misszió továbbá szeretné bizonyítani a társadalomnak, hogy a keresztyénség nem egy elavult dolog, ahogyan azt sokan hiszik. – Azt tapasztaljuk, hogy hazánkban a keresztyénség szubkultúra, és az emberek rossz véleménnyel vannak a történelmi egyházakról (...) szeretnénk eloszlatni a negatív sztereotípiákat. (...) mindig van egy-két olyan fesztiválozó, aki órákat is képes eltölteni a sátorban, de arra is volt már példa, hogy valaki a misszión keresztül talált rá Istenre, és vált élő tagjává egy gyülekezetnek.
Sokféleképpen lehet értelmezni a só példázatát és a hegyen épült város szimbólumát. Ennek egyik sajátos applikációja a KözösPont sátor jelenléte a Hegyalja Fesztiválon (a Volton és a Szigeten). A Hegy'-en épült sátor (város), amit elrejteni nem lehet.
Bella Péter nemrég tartalmas beszámolót írt, mi is történik egy fesztiválon a KözösPont sátorban. Speciális szolgálat speciális körülmények között.
Miért jó a történelmi egyházaknak, hogy képviselik magukat olyan fesztiválokon, ahová értelmes szülők féltve engedik el gyermekeiket? Nem dobtok gyöngyöket a disznók elé? Miért adjunk erre pénzt? Ezekre a kérdésekre kell minden évben válaszolnunk. Maga a kérdésfelvetés jól mutatja, mennyire eltérő vélemények vannak egyházunk missziói tevékenységét illetően. Van, aki inkább a jelenleg is templomba járó gyülekezet megtartását tűzi ki célül, van aki ébreszteni akarja az alvó gyülekezetet. A bátrabbak és kreatívabbak eljutnak a templomba nem járó, a gyülekezettel periférfikusan érintkezőkhöz. A missziói intézményekben dolgozóknak az adott csoport felé való szolgálat jelenti a missziót. Jogi értelemben a missziói gyülekezet épülő, de még fiatal, önállóan működni nem tudó közösség. Sajnos ebbe a státuszba nemcsak a növekvő, de még nem elég erős közösségek, hanem a visszaminősített anyaegyházközségek, társegyházközségek is tartoznak.
Mások számára a misszió komoly küldetés, elhivatás. Kimennek az utcára, megszólítják azokat, akik még nem hallottak az evangéliumról, bizonyságot tesznek, hívogatnak, akár be is kopogtatnak mások ajtaján, ahogy sok szervezet, kisegyház, szekta is ezt teszi.
Minden fentebbi missziói elképzelésnek, feladatnak van létjogosultsága, és látjuk is, hogy más helyeken másra van szükség. Nem működne egy általános missziói forma minden szituációban.
A KözösPont Misszió attól lesz igazán egyedi és nélkülözhetetlen, hogy rátalált egy olyan területre, ami érintetlen volt egészen 2000-ig, ahol jól látszik a hegyen épített város, ahol a só igazi ízt ad és ahol nagyon várják Isten fiainak megjelenését.
A Misszió két egyszerű feladatot vállalt fel, ami több mint tíz éve jól működik. Az egyik: nyitottan jelen lenni, nem ráerőltetni a keresztyénséget a fesztiválozókra, hanem lehetőséget adni a párbeszédre. A másik: hitelesen és egyszerűen megélni, képviselni a keresztyénséget. Nincsenek szóvirágok, kánaáni nyelv, egyházi szakzsargon, csak emberi szavak, amik egyszerűen fogalmazzák meg, ki is az a Jézus. És ez már jópár éve működik. Ami megfűszerezi a Misszió szolgálatát, a közös jelenlét. Ott vannak római és görög katolikusok, evangélikusok, reformátusok. Együtt, nem egymás mellett vagy egymással szemben. Ez a megélt egység sokak számára döbbenetes.
Tapasztalatunk, hogy az ökumené csak a közös szolgálatban működhet igazán. Az imahéten illedelmesen együtt vagyunk egy közösen elfogadott liturgia szerint, az íróasztal melletti nyakkendős tárgyalásokon pedig diplomatikusan próbálunk érvényt szerezni saját érdekeinknek. A fesztiválokon egymást támogatva, vállvetve vagyunk jelen, ahol nem a teológiai, hitvallási különbségek vannak a középpontban, hanem maga Jézus (aki az igazi Közös Pont). Más hagyományokból, vallási kultúrákból jövünk, mégis egyek vagyunk.
A KözösPont Misszió fesztiválokon való eredményes szolgálata és az állandó kritikus vélemények a sajátos jelenléttel kapcsolatban felvetik azt az alapkérdést, amit már több mint húsz éve nem válaszoltunk meg magunknak: hogyan nyissunk a mai magyar társadalom felé? Egyértelművé vált, hogy a rendszerváltás után a történelmi egyházaknak ki kell lépni a templomaikból, intézményeikből és nyitni kell az emberek felé. Erre történtek is próbálkozások, de összességében azt látjuk, nincs elég bátorságunk ehhez a nyitáshoz. Megijedtünk a korszellemtől, a kritikától, és inkább mi bástyázzuk körbe magunkat, és féltve őrizzük egyre fogyó egyháztagjainkat. Ahogy egy nyugalmazott püspökünk is megfogalmazta, a megmaradt néhány báránykával együtt siratjuk a többi elveszettet, de nem indulunk a megkeresésükre.
Ha pedig felvállaljuk a találkozást, a nyitást olyanok felé, akik nem ismerik az evangéliumot, akkor a legtöbb esetben erkölcscsőszökként vágjuk fejükhöz a Bibliát, fogalmazzuk meg elvárásainkat, ami egyáltalán nem evangéliumi magatartás.
Az új szemléletmód integrálása nemcsak egyházunk jövőjét illetően vált életbevágóan fontossá, hanem az evangélium ügyét tekintve is. A régi módszerek elavulttá váltak, a kívülről jövő embereket nem igazán győzi meg a számukra érhetetlen fogalmakkal operáló igehirdetés, a tőlük kultúrálisan távol álló zsoltáréneklés. Hiteles és őszinte keresztyénekre várnak, akik nem félnek megmutatni hitüket, akik nem ijednek meg a kritikától, akik nyitottak a másikra, és akik mai magyar nyelven tudják elmondani a kétezer éves üzenetet.
Az emmausi út minden egyes újraolvasása csodálattal tölt el. A Feltámadott képes végighallgatni tanítványai panaszáradatát, és türelmesen elbeszélget velük, mert tudja, ez az egyetlen útja a felsimerésnek. Érzékeny minden lelki rezdülésükre, tudja, mikor kell meghallgatnia őket, mikor és hogyan kell szólnia. Ez az emmausi út a mi utunk is.
Hozzászólások