Ha Jézus feltámadt, de az analógia elvéhez körömszakadtánkig ragaszkodunk, nincs az a történeti érv, amely elfogadhatóvá tenné számunkra a hírt.

Íme, a bizonyítékok: Jézus feltámadása történelmi tény! - mindennapi

Mint tudjuk, Ádám és Éva voltak az első történészek: öntudatra jutottak, mert ettek a jó és a rossz tudásának fájáról, s elmagyarázták Istennek, mi történt. Mindig így van ez: önmagukban az események jelentés nélküliek. Az ember az, aki jelentést ad az úgynevezett tényeknek: elmagyarázza, hogy mi történt. S aki elmondja a jelenben, mi történt a múltban, mindig értelmez. Nagy hiedelem azt gondolni, hogy majd az úgynevezett, egyébként néma „múlt” önmagától megszólal, s értelmezi önmagát a jelennek. Ennél fogva teljeséggel mellékes, hogy az önmagában vett, jelentés nélküli „múltban” mi történt. Ami számít, az az, hogy arra, „ami történt” az emlékező hogyan emlékezik. Minden identitás az emlékezetben megőrzött és értelmezett múltra épül. Ehhez képest az, amit a történészek bogarásznak elő a múltból, teljesen mellékes.

Nagyra értékelem a hivatkozott írást, amely Jézus feltámadását illetően csokorba szedi az eddigi kutatások eredményeit és következtetéseit. De meg kell mondjam, számomra teljeséggel közömbös, hogy azt, ami megtörtént Jézussal, igazolni lehet-e, vagy sem – „történetileg”. A történetben megtalált „adatok” értelmezését ugyanis mindig meghatározza az, amit a jelenben a múltról már eleve hiszünk. Innen van az, hogy aki Krisztus feltámadásának a tényét igazolni vagy tagadni kívánja „történetileg”, ugyanazokat az adatokat használja.

Kép

Nem az a kérdés, hogy a feltárt források önmagukban „mit üzennek”. Éppenséggel semmit sem. A kérdés az, hogy egy adott múltbéli, önmagában jelentés nélküli ténynek milyen értelmezései születtek, s ezen értelmezések miként váltak identitásalkotó hagyománnyá a múltra vonatkozó közösségi hitben. Minden kultúra erről szól. (Ehhez még vö.: kultúra és kultusz viszonyát.)

(Ókeresztény ikon.Középen Nagy Konstantin császár. aki a "Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum", az első nikaiai zsinaton elfogadott keresztény Nikaia–konstantinápolyi hitvallás közösen elfogadott szövegének részletét tartja az egyházatyákkal - Wikipédia)

Ha tehát a történettudomány arra vállalkozik, hogy Krisztus feltámadásának kérdéskörét bevonja vizsgálódásaiba, nem kevesebbre tesz kísérletet, mint arra, hogy egy kétezer éves történelemértelmezési hagyomány, azaz kultúra alapjait, azaz igazságtartalmát teszi mérlegre. Csakhogy a Jézus történetével kapcsolatban előbányászott „tényeket” is értelmezni kell, s ettől kezdve a tét nem kevesebb, mint a keresztyénség igaz vagy hamis volta. Nem babra megy a játék. A látszólag ártalmatlan történettudomány ebben az esetben már világnézeti küzdelem eszközévé válik, s ráadásul úgy, hogy közben vindikálja magának a jogot az „objektivitás” státuszára.

Ezért hát annak, aki megkérdezi, miért hiszek Krisztus feltámadásában, van egy nagyon tudományos válaszom: csak. Ebben a „csak”-ban, nem tagadom, van düh is, mert ez a kérdés felszólítás arra, hogy igazoljam magam, „racionálisan” és „történetileg”. Az ilyen kérdések arra a mai szekuláris hitre épülnek, hogy a történeti múlt értelmezésén alapuló közösségi identitásnak valamiféle „racionális”, azaz „tudományos” érvekkel igazolható tényeken kell nyugodnia. Mintha bizony az évezredeken átnyúló kulturális identitások legitimitása, mai érvényessége és igazságigénye azon múlna, hogy a történeti eredet ma mennyiben igazolható „tudományos” módszerekkel. Csakhogy a „racionalitás’ és „tudományosság” mindenkori tartalma is világnézeti megalapozottságú. Korunk nagy világnézeti hiedelme, hogy e két fogalom eleget tesz az „objektivitás” egyébként nem létező kritériumának. Úgyhogy az, aki ma azt várja tőlem, hogy feleljek meg a „racionalitás” és „objektivitás” mai értelemben vett kritériumának, vagyis „igazoljam” hitem érvényességét, saját világnézetét kéri rajtam számon. Mintha bizony az én világnézetem szorulna igazolásra és nem az övé. Merthogy ő „tudományos” és „objektív”, én meg nem.

Nem kétséges, hogy e mai domináns meggyőződés mögött a felvilágosodás nyomvonalán kialakult világnézeti semlegesség abszurd ideájába vetett, senki által nem igazolt hit áll, amely a történettudományt, mint a múlt feltárásának „tudományos” eszközét legitimációs fegyverként használja, s azt üzeni, ha „tudományos” módszerekkel nem tudod igazolni önmagad múltját, azaz kultúráját, akkor a saját igazságodra vonatkozó igényed könnyen összeroppan. A világnézeti semlegesség egyébként ismeretelméletileg nonszensz ideája nem kevesebbre tesz kísérletet, mint a közösségi emlékezetben értelmezett és megfogalmazott történelem felfüggesztésére. Ráadásul úgy, hogy önmagát „racionálisnak”, „objektívnek” hiteti el. Az emberi történet „objektív” értelmezhetőségének mai mítosza azt az állítást igényként (!) fogalmazza meg, hogy az „Isten-hipotézist” félre kell dobni, hogy az ember önmaga történetére „elfogulatlanul”, „előítélet nélkül” reflektálni tudjon. S ezt a hitet a mai Nyugat „racionális” tételként beveszi. S azt ma senki meg nem kérdezi, hogy éppenséggel Isten létének, mint végső viszonyítási pontnak a feltételezése a racionális, s az ellenkezője az irracionális.

Egyébként, ami Krisztus feltámadását illeti, ha már a hitetlenség, azaz a világnézeti semlegesség korában élünk, értelmezhető lenne éppen metaforaként is. Igen, metaforaként, amelynek az az üzenete, hogy a feltámadott Krisztussal való közösségben a személyes emberi sors távlata nyílik meg az örökkévalóság felől, minek következtében az emberi ittlét, kiszabadulva a szimpla evilági történetiség ketrecéből, totálisan új jelentést kap. Ehhez képest a mai szekuláris hitben megalkotott jövőkép csak agysorvadási tünet. Sajnos, úgy tűnik, a „modernitás” ezt az európai alapmetaforát, az egyetlen igazán távlatos nyugati víziót az ember jövőjéről, a kukába dobta, s az evilági „technológiai haladást” próbálja transzcendens távlatokba emelni. Mintha bizony egy civilizációt lehetne pusztán gazdasági alapokra építeni a jövőre vonatkozó, hitben megfogalmazott látomás nélkül. Nem kétséges, hogy a Nyugat ezzel dekonstruálja önmagát, ami azt vetíti előre, hogy a nyugati civilizáció kérdése a jövőben központi kérdéssé fog válni. Azt ma még nem lehet megmondani, hogy mai európai kultúra a felvilágosodással kezdődő, s egy magasabb szintű önértelmezés felé vezető átmenet része-e, vagy elkezdte önmaga felszámolását.

Nos, ami engem illett, az Ige és a Lélek által, a szentek közösségében úgy döntöttem, hogy Krisztus feltámadása mellett teszek hitet. A történészeket pedig üdvözlöm, sok szeretettel.

Ma pedig, vasárnap lévén, Krisztus feltámadásának napján a pápai református templomba megyek istentiszteletre. Deo volente.

Kép

Et resurrexit tertia die. Örvendezzünk, vigadjunk.