Mi, magyar reformátusok, Istennel és egymással kötött szövetségünket megerősítve zsinati közösségünkben adunk hálát hitvallásunkért, a 450 esztendős Heidelbergi Kátéért. Így fogadjuk el a Káté szövegének átdolgozott, új magyar fordítását is. A Heidelbergi Káté olyan hitvallás, amely az emberi kifejezőképesség töredékes eszközeivel fogalmazza meg Istenbe vetett hitünket és ad számot a keresztyén életről. Olyan formában, amely számos eltérő kultúrában váltott ki azonos hatást: összegyűjtött és megtartott.
Ülök a Debreceni Református Nagytemplomban, a magyar református részegyházakat tömörítő Magyar Református Egyház Közös Zsinatán, s valami ritkán érzett meghatódottság, nyugalom és öröm jár át. Valami olyasmi, amit az ember akkor érez, amikor egy emelkedett pillanatban átéli, hogy otthon van. Nem a szó földhözragadt értelmében, hanem, ahogyan Tamási mondja, otthon a világban. Nem vagyok debreceni, sőt a Nagytemplom monumentalitása mindig is távol állt tőlem, a született dunántúlitól. Mégis, ha egyetlen szimbolikus épületet kellene választanom, amely kifejezi azt, amit az ember ebben az egyébként otthontalan létben mégis otthonnak tud nevezni, akkor a debreceni templomot választanám.
Ne kérjen erre nézve tőlem senki sem valamiféle „racionális” magyarázatot. Ez egyszerűen így rendeltett. Ez, hogy nagy szavakat használjak, ontológiai meghatározottság. Ez, elismerem, a mi mai világunkban elég furán hangzik, hiszen ez azt jelenti, hogy identitásom kialakulását nem előzte meg valamiféle racionális tájékozódás vagy mérlegelés, szemlézés világnézetek, kultúrák, identitáshagyományok között, hanem úgymond „beleszülettem” valamibe, a magyar református hagyományba, amely aztán identitásommá vált.
Korunk mai divatos gondolkodásának a hatása alatt magam is sokáig úgy gondoltam, hogy ennek a „beleszületés”-nek a beismerése, tudatos azonosulás azzal, amelynek már öntudatomat megelőzően öntudatlanul eleve a része voltam, ahogy a mi gyönyörű Káténk mondja, a „világ kezdetétől”, intellektuálisan valami nagyon illetlen dolog, „nagyon gáz”, mert hiszen ez azt jelenti, hogy nem is vagyok önállóan gondolkodó, szabad ember, aki felelősen dönteni tudna saját meggyőződése felől. Ezért aztán én is hajlamos voltam lenézni mindent, ami az én eszmélődésemet megelőző adottság, előzetes tudás, hit és életforma, „hagyomány”, „szokás”, „dogma”, „közösség”, előzetes érzelmi beállítódás, ami – ahogy minden közösségi identitás világnézeti ellenfelei gunyorosan mondják – „akolmeleg”. Úgy gondoltam, az öntudat velem kezdődik, s minden előzetes történeti adottság a szabadságom gátja. Meg kell szabadulni tehát a múlt terhétől, mindentől, ami előzetesen meghatároz, és szellemi függetlenségemet fenyegeti.
De ma már másként gondolom. Ma már úgy gondolom, nincs semmiféle öntudatra jutás előzetes közösségi kontextus nélkül, legyen az bármilyen is. Különben egy sötét szobában egyedül is öntudatra lehetne jutni. De hát, az a helyzet, hogy ez butaság. Kell, hogy legyen már előzetesen valamiféle közösségi identitáskeret, amelyben az ember valamiképp emberré válik, noha azt elismerem, hogy aztán később az egyén dönthet arról, hogy azt elfogadja-e sajátjának, vagy sem. De kikerülni akkor sem tudja. A tagadás is viszonyítás, s az előzetes történeti viszonyítási pontokat valóságosan nem lehet valamiféle modern, és nagyképűen tételezett egyéni szabadság és függetlenség nevében egy laza mozdulattal kidobni az ablakon.
Azt gondolom tehát a fentiek alapján, tisztán racionálisan, hogy a hagyományos történelmi identitáskeretek szerepe fel fog értékelődni a jövőben, éppen a globalizáció szétforgácsoló, romboló és bomlasztó hatása miatt. Nem, ez nem az ismert, bezárkózó, globalizációellenes beszéd, mintha annak valóban az lenne a célja, hogy szétforgácsoljon. A globalizációban az az ellentmondásos, hogy a folyamatban egymásra hatva, egymást kikezdve, átalakítva és rombolva összeérnek a korábban zárt identitáshagyományok, anélkül azonban, hogy egyúttal ki tudna alakulni egy olyan valóságosan globális identitás, amely felszámolná és megszüntetné a korábban egymással szemben zárt, sőt egymással szemben álló identitásokat. Minden jel arra mutat, hogy egy elvileg határtalanná bővíthető globális identitáskeret egyszerűen nem tud működni. Kellenek a szűkebb viszonyítási pontok, nyelvben, etnikai hovatartozásban, vallásban, kultúrában, tehát közösségekben, amelyek az egyén számára még átfogható, belátható, érzelmileg azonosítható kereteket biztosítanak önazonosságának eléréséhez és átéléséhez.
Úgy tűnik, egész egyszerűen nem igaz az a tétel, hogy a mindenkori egyénnek abszolút hatalmában áll identitásának választása, legyen szó nyelvről, nemzetről, vallásról, kultúráról, hagyományról. Hogy tehát az előzetes közösségi identitáskeretek sokkal mélyebbek és meghatározóbbak, mint azt korábban akár a tudomány is gondolta. A magam részéről a jövőben kulturális antropológiai fordulatra számítok, amelynek az lesz a lényege, hogy az előzetes kulturális-közösségi meghatározottságok szerepének az elismerése, legitimációja a globálisan modern és nyitott egyének társadalmában is jóval nagyobb szerepet kap. A jövő nagy kérdése sokkal inkább az lesz, hogy miként őrizhetők meg a korábban zárt identitáshagyományok a globalitás nyomán kinyíló világban.
Ez lenne az identitáshagyományok és ma is érvényes identitáskeretek újraolvasásának és újraértelmezésének a kora, a posztmodern, vagy nevezzük bárminek is, amely nemcsak elismeri a hagyományok egymásmelletti és egyidejű sokféleségét, hanem egyenesen kimondja, hogy ezeket a kereteket nem feltétlenül kell meghaladni, sőt valójában újraolvasni kellene őket. Azt feltételezem, zsákutcának fog bizonyulni az az elképzelés, hogy egy modern-globális identitás megalkotása érdekében a hagyományos identitáskereteket fel kell számolni azok múltbeli partikularitása, töredezettsége, szembenállása és zártsága miatt, s amelyek úgymond akadályai lennének valamiféle, eddig meg nem valósult egyetemes emberi identitás kialakulásának. Sőt azt gondolom, a hagyományos identitáskeretek feloldódása globális szellemi hajléktalansághoz, közösségi szintű otthonvesztéshez vezet, amelyben a fogyasztás egyetemes, de öntudatlan boldogság-kultúrája adhat még némi átmeneti vigaszt a történelmi otthonvesztés feletti gyászban.
Sokkal inkább úgy látom, hogy a hagyományos identitáskeretek tudatos és reflektált megtartásán keresztül vezethet az út egy magasabb szintű identitás felé, amelyben a saját identitás igazságának a tudatos felvállalása nem kerül antagonisztikusan tettleges ellentétbe más identitáshagyományok igazságigényével. Ez a posztmodern, amely, ha akarjuk, ha nem, itt van velünk. A hagyományok világa, az igazságok világa, relativizmusok világa, amely azonban nem roppantja össze és nem függeszti fel az abszolút iránti igényt. A kulturális sokféleség nem egyenlő a kulturális relativizmussal.
Ott, a Debreceni Református Nagytemplomban, szellemi hajlékomban, a magyar reformátusok közösségében elfogadtuk a Heidelbergi Káté új fordítását. A Kátét, amely tanítás az „igaz hitről”. S ez sokkal több volt, mint egy tőlünk független, s rajtunk kívül álló vallástörténeti dokumentum hideg elismerése, hiszen ez a mi Káténk, a mi életünk, a mi történetünk, a mi hitünk, a mi hagyományunk, a mi identitásunk. A mi templomunk, a mi hajlékunk, a mi igazságunk. Nem mintha magunkat tettük volna meg az igazság mércéjévé, hanem mert hisszük azt, hogy a Káté tényleg tanítás az igaz hitről, amellyel mi azonosulunk, amelyet elfogadtunk, amely által öntudatra ébredtünk. S amely azonosulásban önmagunkat és egymást magyar reformátusként ismertük fel az egyházban. Ünnepélyes és újbóli rekonstrukció ez, önmagunk rekonstrukciója az Ige és a Lélek által számunkra kijelentett igaz hitben.
S meglehet, „kívülről”, egy tételezett, de valójában soha meg nem valósítható „világnézeti semlegesség” felől nézve, a mi igaz hitünk csak egy hit a sok közül, a mi igazságunk csak egy igazság a sok közül, a mi templomunk csak egy templom a sok közül, a mi identitásunk csak egy identitás a sok közül, a mi hagyományunk csak egy hagyomány a sok közül, a mi keresztyén vallásunk csak egy vallás a sok közül, a mi népünk csak egy nép a sok közül – de nekünk nem.
S azt gondolom, hogy ez az azonosulás önmagunkkal, önmagunk közösségi rekonstrukciója, messze nem formális ismétlés, folklór, bezárkózás és elzárkózás, virtuális skanzen, bevonulás a múltba és elzárkózás a mástól egy fenyegetően nyitott globalitásban, hanem annak a közösségi szintű felismerése is, hogy a modern jövő nem teremthető meg csak a történelmi folytonosság új fordításán keresztül.
Nincs ebben semmi fenyegető, megsemmisítő szándék más hitekre, más identitáshagyományokra, más igazságigényekre nézve. De hitvallás arról, hogy mi, magyar reformátusok mit gondolunk Istenről és a világról, azaz az emberi létről abban a szellemi hajlékban, az egyházban, amelyben emberré lettünk, s amely Isten eleve elrendelt akaratából örökkévaló otthonunkká vált számunkra ebben az egyébként önmagában otthontalan létben.
Soli Deo Gloria.
Hozzászólások