Miközben a politikai és főleg a gazdasági életben a társadalmat érintő rohamléptékű változások történtek, az egyházban nem történt semmi.
Nagyon fontos interjú jelent meg Tőkéczki Lászlóval, a dunamelléki egyházkerület főgondnokával a Reformátusok Lapjában és egyházunk honlapján. Az ismert történész nem rejti véka alá kritikus véleményét napjaink református egyházáról, s egyenesen odáig megy, hogy szerinte a rendszerváltozás óta a református egyházban nem történt semmi. Valóban így van?
Az az érzésem, hogy a Kiss Sándorral folytatott izgalmas és őszinte beszélgetésnek ez a mondata, meg néhány egyéb is, például a „túlkegyesekről” tett kijelentése (erre később kitérek) sok olvasóban kiveri a biztosítékot. Hogyan is lehetne azt mondani, hogy egyházunkban az elmúlt bő két évtizedben nem történt semmi? Ez az állítás akár visszatetszést, sőt dühöt is kiválthat sokakból, hiszen megkérdőjelezi azt a rengeteg erőfeszítést, amelyet református lelkipásztorok, gondnokok, presbitériumok, gyülekezetek sokasága igenis megtett a mindennapi életben, hogy valamiképp reagáljon az új helyzetre. Ugyanez vonatkozhat az egyházvezetés különböző szintjeire is. A „nem történt semmi” ugyanis még azt is magában foglalhatná, hogy azért nem, mert a vezetők nem akartak semmit sem, vagy nem tudták, mit kellene tenni, vagy alkalmatlanok voltak. Továbbá, a „nem történt semmi” diagnózisának ellentmondanak a tények, például intézményrendszerünk látványos bővülése, templomok, parókiák megújulása, társadalmi misszióink bővülése, kommunikációnk gyökeres átalakulása, új gyülekezetek indulása, új törvények születése, s igen, a lelkiségi mozgalmak megerősödése. Lehetne folytatni a sort. Azt kell tehát mondanunk, hogy nagyon is sok minden történt, s ebben a folyamatban az egyházi szereplők döntő többsége igenis lelkiismeretesen tette a dolgát, s igenis, sokan önmagukat sem kímélve, sokszor méltatlan körülmények között, a leszakadó egyházias maradványtársadalom túlélési megpróbáltatásai közepette valóságos élet-halál harcot vívtak a rájuk bízott közösségért. Nem történt semmi? Ez sokak szemében akár meg is kérdőjelezheti az egyéni és közösségi erőfeszítések, áldozatvállalások sokaságát, amelyek nélkül - emberileg szólva - ma talán már nem is lennénk.
De nem hiszem, hogy erről lenne szó. Nem beszéltem Tőkéczki Lászlóval, hogy afféle fogadatlan prókátorként állítását védjem. Nem is ez a célom, hanem sokkal inkább az, hogy rámutassak arra a nézőpontra, ahonnan ez a „nem történt semmi” teljesen új megvilágításba kerül. Ha jól érzékelem, ebben az interjúban Tőkéczki László mindenekelőtt egy szemléletmódot közvetít, amelynek az a lényege, hogy nem az egyházból néz ki a „világra”, a társadalomra, hanem pont fordítva, az egész társadalomba helyezve nézi az egész református egyházat, s egyszerűen azt állítja, hogy a református egyház, mint egész, nem tudott reagálni az új társadalmi kihívásokra. Más szavakkal, a református egyház képtelen volt a rendszerszintű cselekvésre. Olyan állítások utalnak erre, mint például a „nem történt semmi” tagmondatot is magába foglaló mondat: ”Miközben a politikai és főleg a gazdasági életben a társadalmat érintő rohamléptékű változások történtek, az egyházban nem történt semmi.” Innen érthető, hogy a „nem történt semmi” nem az egyéni erőfeszítéseket veszi semmibe, hanem a rendszerszintű gondolkodást és főleg cselekvést hiányolja. Erre utal ez a mondat is: ”Sajnos a mai napig elmaradt a református társadalom és a református közösségek szociológiai-szociográfiai felmérése, illetve a rendelkezésre álló statisztikai adatok feldolgozása. Szükség lenne erre ahhoz, hogy lássuk: az elvándorlás és a demográfiai tendenciák okozta problémák mellett miért van az, hogy valahol elevenek, máshol pedig haldokolnak a közösségeink.”
Szóval, ha jól érzékelem, Tőkéczki László a rendszerszintű cselekvést kéri itt számon, vagyis azt, hogy a református egyház egységes organizmusként miért nem tudott reagálni a társadalmi folyamatokra.
S azt hiszem, a diagnózisa ilyen szempontból helytálló. Ha végiggondoljuk az elmúlt bő két évtized egyébként sok örömre okot adó eseményeit, akkor inkább látunk spontaneitást, helyi törekvések bonyolult és átláthatatlan hálóját, semmint a református egyház egésze felől átgondolt és kivitelezett koncepciót. Ez például tökéletesen megmutatkozik iskolarendszerünkben, amely valójában nem is rendszer, hanem spontán módon létrejött iskolák valamilyen hálója. De a rendszerszintű cselekvésnek a hiánya ugyanígy látszik abban is, ahogyan a mi egyházunk képtelen vagy csak nagyon korlátozott mértékben volt képes követni a migrációt. Igaza van Tőkéczki Lászlónak, hogy szükséges egy átfogó kép a társadalmi mozgásokról (egyébként ez ügyben az elmúlt években folytak kutatások, s napvilágot láttak elemzések), meg abban is, hogy egyházunk társadalomtörténeti hátterének ismerete és tudatosítása nélkül aligha léphetünk előre, de abban már nem vagyok biztos, hogy mindenféle információ, tudás, s ennek nyomán kialakuló koncepció birtokában automatikusan megnyílna a tér a rendszerszintű cselekvés előtt. Egyházunkban makacs módon tartja magát egy vélekedés, mely azt feltételezi, hogy amennyiben megszületik egy diagnózis valós helyzetünkről, s kialakul egy koncepció, akkor az már automatikusan kinyitja a cselekvési teret, s megteremti a megvalósíthatóság lehetőségeit. Minden jel arra mutat azonban, hogy nem így van. Rendszerszintű koncepcióink legtöbbször megmaradnak a retorika szintjén. De vajon miért van ez így?
Évszázados probléma ez, sőt azt kell mondjam, a reformáció örökségének egy máig megoldatlan egyházigazgatási problémája. Mert miközben a reformáció lebontotta a régi katolikus hierarchiát, valójában nem tudott megszervezni egy új, s az egész egyházra kiterjedő hatalmi struktúrát. A középkori hatalmi képlet lebontását követően a magyar református egyházban nem jött létre egy új központi végrehajtó hatalom, miközben továbbra is megmaradt a régi területi elvre épülő egyházkép. Nem véletlen, hogy szervezetileg egységes országos református egyházról is csak 1881 óta beszélhetünk. Nincs itt most tér elemezni a református egyházra jellemző sajátos belső hatalmi- és érdekviszonyokat, amelyek koroktól függően hol inkább előnyösek, hol inkább hátrányosak voltak. Én inkább Isten gondviselését látom abban, hogy mindenféle belső strukturális sajátosságaink ellenére elvi-hitbeli, sőt érzelmi egységünk mindig is megmaradt, sőt napjainkban ezen egység újra tudatosulásának örömteli időszakát éljük. Viszont úgy tűnik, hogy szervezeti szempontból elérkeztünk egy olyan korszakba (egyébként már legalább a 19.század vége óta) a „külső” társadalom hihetetlen mobilitása miatt, amelyre a mi hagyományosan statikus és gyenge végrehajtó hatalommal rendelkező egyházszerkezetünk csak korlátozott mértékben képes reagálni. Nem is feltétlenül a koncepció hiányzik, hanem egész egyszerűen az a helyzet, hogy az a rendszer, amelyben a református egyház gyakorlatilag a reformáció óta működik, s amely a református egyház identitásának alapvető része, csak korlátozott mértékben teszi lehetővé a rendszerszintű cselekvést.
Erre jó példa a fentieken túl a Tőkéczki László által emlegetett „túlkegyesek” ügye, amelyet, azt hiszem, megint sokan félreértenek. Nekem semmi bajom a különböző kegyességi irányzatokkal, még ha egyik-másik részéről abban a megtiszteltetésben részesültem is, hogy személyemet nyilvánosan kritizálták. A belső egyházi kegyességi pluralizmust természetesnek tartom, s azt gondolom, hogy ezekben az irányzatokban óriási missziói energia jelent meg. Csakhogy – épp a rendszerünk miatt – a református egyház ezeket az energiákat sem tudta kanalizálni, hanem azok spontán módon és magától értetődően ráépültek a hagyományos gyülekezeti rendszerre. Erre jó példa Budapest, ahol úgy jöttek létre karaktergyülekezetek, hogy közben a hívek keresztül-kasul gázoltak át a parókiális rendszeren. Miközben vidéken, ahol erre nincs mód, nem egy esetben komoly feszültség, sőt szakadás származhat egy-egy karakteres kegyességtípus missziói buzgalmából, holott önmagában ezzel a missziói energiával semmi baj nincs. Csak nincs jó helyen, ami nem is feltétlenül az ő hibája, hanem rendszerhiba. (Egyébként érdekes módon, a kegyességi irányzatok sem jelentkeztek új egyházképpel, hanem némileg ellentmondásos módon, magától értetődően elfogadták azt a hagyományos szerkezetet, amelynek az évszázados fenntartó tagságával szemben ugyanakkor meglehetős távolságtartást mutattak.)
Nem történt semmi? Ez így nyilvánvalóan nem igaz, s nem is hinném, hogy Tőkéczki László azt akarta volna mondani, hogy a református egyházban mindenki csak a hasát süttette az elmúlt évtizedekben. Isten iránti hálával mondhatjuk el, hogy nagyon is sok minden történt. Ám annyi bizonyosnak tűnik, hogy előbb-utóbb szembe kell néznünk évszázadok óta hurcolt szerkezeti problémákkal, amelynek az lenne a lényege, hogy a belső egyházi folyamatok spontaneitásától el kellene jutnunk az összegyházi szintű tervezésig és kivitelezésig. Ez alapozhatná meg a rendszerszintű cselekvés lehetőségét, amelynek birtokában a református egyház lényegesen rugalmasabban, racionálisabban és hatékonyabban reagálhatna a társadalmi kihívásokra.
Hozzászólások