Miért is van Orbánnak ilyen megütköztetően egyértelműen szüksége a kereszténységi cédula lobogtatására? A válasz magában a kereszténységi eszmerendszerben keresendő.
Mint azt korábban már többször is említettem, több nyugati filozófus munkásságának egyik alapvető felismerése volt, s itt Hegelt szokták a leggyakrabban idézni, hogy a kereszténység rabszolga vallás.
Nos, fogalmam sincs, milyen Orbán Viktor kereszténysége, mint ahogyan nem tisztem senkinek a kereszténységét sem megítélni. Ezt talán hagyjuk az Úristenre. Viszont amiért „tollat ragadok”, a poszt szerzőjének meglepően sommás megállapítása, hogy ti. a kereszténység „rabszolga vallás”, s a jelenlegi kormányfő pusztán manipulatív szándékkal, retorikus eszközként használja a kereszténységet, mert – úgymond – a kereszténységtől tudatmosott „rabszolgák” híven követik. Szerintem pedig nem az a probléma, hogy Orbán – Antall József óta először – tematizálja a kereszténységet mint összefoglaló kulturális keretet, hanem az, hogy más nem. Holott a kérdés kikerülhetetlen. Erre előbb-utóbb Európa is rá fog jönni.
Még csak azt sem állítanám, hogy a blog szerzőjének nincs egyáltalán igaza. A történeti kereszténység tényleg tele van olyan mozzanatokkal, amelyek bibliai mércével mérve inkább bűnvallásra adnak okot. Tényleg lehet és kell is beszélni a történeti egyház bűneiről, a hamis tekintélytisztelettől kezdve az árulásig. Nem mellesleg, minden igehirdetés erről szól, konfrontálva az igehallgatót az Ige igazságával.
Ám mégis, azt állítani, hogy a kereszténység „rabszolga vallás” – ráadásul Hegelre hivatkozva – eléggé logikátlan állításnak tűnik. Ha ugyanis ez igaz lenne, nem lenne magyarázható a nyugati fejlődési modell. Vajon ha ez igaz lenne, akkor miként lenne értelmezhető a Nyugat eddigi története? Vajon miért van az, hogy a mai, modernnek/posztmodernnek tekintett világ éppen a zsidó-keresztény hagyomány talaján alakulhatott ki? Vajon miként volt lehetséges, hogy éppen keresztény talajon vált lehetségessé a ma szekularizációként ismert történeti folyamat?
Talán nem éppen a kereszténység eredendő reflexivitása miatt, amely aztán a nyugati eszmetörténeti karakter alapvető vonásává vált? Ahhoz képest, hogy a kereszténység „rabszolga vallás”, különös módon gondolatilag eléggé termékeny volt, tele meghökkentően izgalmas, inspiratív „rabszolgákkal”. Nem is untatnám az Olvasót nevek sorolásával, ide értve a szerző által hivatkozott Hegelt is. Vajon nem inkább azt kellene-e mondanunk, hogy a zsidó-keresztény hagyomány volt az a médium, amely az európai eszmetörténeti folytonosságnak belső dinamikát adott, s amely egyáltalán lehetővé tette, hogy ma a Nyugat az legyen, ami?
Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy a mai nyugati eszmetörténeti állapotot – nevezzük posztmodernnek, vagy akárminek – a kereszténységgel szemben kell értelmezni. Mint ahogyan a mai történeti kereszténység is jól teszi, ha a felvilágosodás óta kibontakozó európai eszmetörténeti fejleményekben nem feltétlenül csak ellenfelet, sőt ellenséget lát. Évezredes folyamatokról van itt szó, s valószínűleg nem vagyunk ma még abban a helyzetben, hogy a folyamat egészéről ítéletet mondjunk.
Sajnos a rendszerváltozás utáni Magyarországon a kereszténységhez való viszonyt a történeti kereszténység emlékeihez való érzelmi viszony tematizálta, s ez a körülmény brutális módon leszűkítette az európai kultúrtörténeti múlt horizontját. Ekként válhatott a hagyományhoz való érzelmi viszony a politikai törésvonalak egyik legfontosabb elemévé.
Holott, állítom, a zsidó-keresztény hagyománynak mint a mai Nyugat összefoglaló kulturális keretének a tematizálása nem feltétlenül jobboldali-konzervatív privilégium. Sajnálatos módon azonban erről a bal/liberális oldalnak semmi mondanivalója nem volt, mintha bizony évezredes folyamatokat egy tollvonással meg lehetne szüntetni, vagy akaratlagosan figyelmen kívül lehetne hagyni. Holott a mai nyugati értékközösség alapvető elvei éppenséggel megfogalmazhatók lennének zsidó-keresztény-biblikus alapokon is. Mi több, abból származnak. Honnan máshonnan?
Így aztán a rendszerváltozás utáni Magyarországon, a hivatalos ateizmus összeomlása után sajnos elmaradt az értelmes diskurzus, s a kereszténység mint kultúra inkább vált az identitáshagyományok hisztérikus küzdelmének eszközévé, semmint alapul szolgálhatott volna az európai eszmetörténeti múlt korrigált és kiegyensúlyozott újraolvasására.
De ami késik, nem múlik. Idéztem itt már egyszer Habermast, megteszem még egyszer.
(Time of Transitions, Polity, 2006, újranyomva 2008, c. kötetben megjelent, eredetileg Eduardo Mendieta által vele 1999-ben készített interjú >A Conversation about God and the World<, pp.150-151., 2008-as kiadás.).
"Egalitarian universalism, from which sprang the ideals of freedom and social solidarity, of an autonomous conduct of life and emancipation, of the individual morality of conscience, human rights and democracy, is the direct heir to the Judaic ethic of justice and the Christian ethic of love. This legacy, substantially unchanged, has been the object of continual critical appropriation and reinterpretation. To this day, there is no alternative to it. And in light of the current challenges of a postnational constellation, we continue to draw on the substance of this heritage. Everything else is just idle postmodern talk."
(„Az egyetemes egyenlőség, amelyből a szabadság, szociális szolidaritás, az önálló életforma és emancipáció, a lelkiismeret egyéni erkölcse, az emberi jogok és a demokrácia ideája ered, az igazságosság zsidó etikájának és a szeretet keresztény etikájának a közvetlen örököse. Lényegében változatlanul, ez a hagyaték volt a tárgya a folyamatos kritikai kisajátításnak és újraértelmezésnek. (Ennek a hagyatéknak) a mai napig nincs alternatívája. És a nemzetek utáni mai konstelláció kihívásának fényében továbbra is ennek az örökségnek a lényegéből merítünk. Minden egyéb csak haszontalan posztmodern beszéd.”)
Hozzászólások