Ami a VV6 elején ment, igazi, hamisítatlan trashreality (trash=szemét; reality= valóság. talán így lehetne fordítani: a valóság alja. kl.): Alexa és Charlotte nem bánta volna, ha már az első nap ágyba bújhat egy fiúval, talán abban bízva, hogy ez menti majd meg őket a villámgyors kieséstől, az arctalanságtól, az elszürküléstől. Aurelio pöcslóbálása is példátlan a sokat látott műsor történetében: a nappaliban ilyen még nem volt, és előrevetíti, hogy a szex fontos szerepet fog játszani a folytatásban. Ez már a hatodik széria, az első óta eltelt közel 12 év, jelentősen nőtt a tévézők-netezők ingerküszöbe, ezt pedig ki kell szolgálni, ha tartani akarja a nézettséget az RTL II.
A Való Világ legnagyobb hazugsága az, hogy egy állítást közöl: az a való világ, amelyet a néző a műsorban lát, s nem az, amelyet a hétköznapjaiban megél. Mondhatnánk azt is, hogy a Való Világ szembesíti a nézőt a mindennapok valóságával, s a címével azt állítja indirekt módon, hogy a mindennapok emberi valósága valójában egy álvalóság szemben a műsor által konstruált való világgal, amely leleplezi a néző által valósnak hitt világ hamis voltát. De ami itt történik, az valójában a valóság lebontása.
Érteni vélem a szándékot: meg kell mutatni, milyen az ember „önmagában”. Ki kell szabadítani a normák, a bevett magatartásminták, a konszolidált közösségi lét béklyói alól, hogy végre az én szabadon teret engedhessen önmagának, s napvilágra kerüljön a való világ, a benső világ, amely az intézményesített „tisztes polgári lét” képmutató, hamis, álszent világában a kontrollált és agymosott tudat rabságában szenved.
Ennél fogva a műsorban prezentált való világ szükségszerűen a test világa, az ösztön világa, a reflektálatlan tudat világa, amelyet nem kötnek a szocializáció folyamatában elsajátított normák és viselkedési szabályok, beépített gátlások, társadalmi konvenciók és előítéletek. Az ember felszabadítása a társadalom kontrollja és bevett normái alól nyitja meg a teret ahhoz, hogy a valóság immár teljesen leplezetlenül megmutassa önmagát. S a műsor valójában azt állítja, hogy az ebben a felszabadulásban és felszabadultságban kibomló valóság a valóság, amely mintegy tükröt tart a néző elé. Szembesít és leleplez, tudatosítja a nézőben a maga valóságnak hitt világának hamisságát, ráadásul úgy, hogy közben a néző biztonságban tudhatja magát. Azonosulhat a műsorban prezentált „igazi” valósággal, miközben önmaga konszolidált létének hamis valóságát nem kell kockára tennie. Csak ül a foteljében, lefojtott és szabályok közé zárt „hamis” világának menedékében, a „tisztességes emberek” eseménytelen kényelmében, miközben a belső, „igazi” énje sóvárogva azonosulhat a „szabad emberek” való világával.
Szerintem a műsor kitalálói erre játszottak. Hogy miközben illik a műsorról a nyilvánosság előtt fanyalogva beszélni, azonközben titokban mindenki nézi, s az intézményesített képmutatás társadalmának hétköznapi nézője valójában sóvárogva gondol a műsorban bemutatott szabad világra, s a nyilvánosan megfogalmazott elitélő szavak mögött csak irigység van: szeretnék olyan lenni, mint ők, mármint a műsor szereplői. Csakhogy nem merek. Az az érzésem, ezt a műsort ilyeneknek találták ki. Olyanoknak, akik nincsenek tisztában saját belső világukkal, s most a szereplőkön mint médiumokon keresztül kockázatmentesen kiélhetik magukat, azonosulhatnak legbenső önmagukkal. Ezért ennek a műsornak akár még haszna is lehet, horribile dictu, nevelő, öntudatosító szerepe is. Ugyanakkor életveszélyes is, hiszen magatartásmintákat közvetít, sőt sztárol, híressé tesz. S mint tudjuk a mai káté szerint, ami híres, az értékes.
Azt a vonalat meg most végképp szeretném hagyni, hogy valamiféle keresztény felsőbbrendűségi tudat, vagy akár valamiféle moralizáló kegyesség nevében mondjam itt a magamét. Merthogy ilyen van: a keresztény értékrend olyan torzult képviselete, amely nem az emberben egyszerre meglévő természet és szellem megbékéltségén nyugszik, hanem a természet szimpla elfojtásán, s az így nyert szellemiség nevében az erkölcs-csősz szerepében tetszeleg, miközben éjszaka szexről álmodik. Szóval, nem fogok itt szörnyülködni, meg felháborodni a való világnak beállított polgárpukkasztás eme eléggé közhelyes kísérlete miatt. Inkább van bennem bizonyos részvét: ezeket a szegény „kiválasztottakat” inkább áldozatoknak látom, semmint az ismeretlenségből hirtelen a rivalda fénybe emelt sztároknak. Kívánom nekik, hogy életüknek ezt a szakaszát a „való világ” karanténjében épségben be tudják majd illeszteni a jövőjükbe.
Csakhogy van itt valami, ami túlmegy mindenféle moralizálgatáson, s a műsor egészét kérdésessé teszi: valóban ez a való világ? Miféle antropológia akarja itt elhitetni velünk, hogy az ember nem több ösztönlénynél, reflektálatlan tudatnál, s minden, ami az önmagában vett egyénre rátelepszik, az valójában elnyomja a valóságot? Ha jól érzékelem teljes mélységében, ez a műsor a kultúra valóságát kérdőjelezi meg, s azt állítja, hogy a kultúrában önmagát felépítő, megformáló ember valósága hamis, mert normáival, szokásrendszereivel, előítéleteivel, életforma modelljeivel, írott és íratlan közösségi szabályaival elfedi, betemeti, megkötözi az embert, nem engedi érvényre jutni a valóságot. A Wikipédiának a VV történetéről írt angol nyelvű összefoglalójában találtam ezt az árulkodó mondatot: ”This is the true story... of seven strangers... picked to live in a house...work together and have their lives taped... to find out what happens... when people stop being polite... and start getting real...The Real World.” (Ez a hét idegen…igaz története…akiket felszednek, hogy éljenek egy házban…dolgozzanak együtt…lefilmezzék az életüket…, hogy meglássuk, mi történik…amikor az emberek megszűnnek udvariasak lenni…s elkezdenek valóságossá válni…A Való Világ”). Tehát, amikor az emberek „megszűnnek udvariasak lenni”, akkor válnak valódivá. Mintha bizony az udvarias ember, magyarán az önmaga természeti mivoltát a kultúrában megformáló és átalakító ember elveszítené valódiságát, s a kultúra (ld. udvariasság) nem lenne más, mint a való világ elfedésének és elnyomásának eszköze. Na, ez a tévedés.
Ha jól értem, ez a műsor magát a kultúrát bontja le, az emberi lét komplexitását figyelmen kívül hagyva magát az emberi létezés szerkezetét szimplifikálja, s ezáltal óhatatlanul is a primitivitást, a reflektálatlanságot emeli piedesztálra. Primitív, abban az értelemben, hogy nem megművelt, kultúra nélküli (ld. colere=megművelni). Mintha bizony a kulturális beágyazottság lenne a gátja annak, hogy az ember valóságához eljussunk, mintha bizony a kultúra járma alól kellene fölszabadítani az egyént, hogy való világa immár a felszínre jusson. Nem a kultúra formálja tehát emberré az embert, emeli ki természeti létéből, és őrzi meg természeti létében is embernek, hanem pont fordítva, a kulturális beágyazottságától, meghatározottságaitól megszabadult ember juthat el végre önmaga valódi mivoltához. Tehát a kultúrában megformált ember valóságát mint hamis valóságot dekonstruálni (Derrida) kell, hogy eljussunk a valósághoz. Ezért kell létrehozni a való világ szigetét, kiemelni a „hamis” világból.
Mondom, a műsor akár nevelő hatású is lehet. Alkalmas lehet arra, hogy a nem túl elmélyült önismerettel rendelkező nézőben tudatosítsa saját belső világát. De ugyanakkor életveszélyes is, hiszen azt üzeni, hogy az egyén megelőzi a kultúrát, sőt éppen a kulturális-közösségi kontextustól való szabadulás a szabadság igazi ára, amelyet fizetni kell a való világért. Csakhogy az így bemutatott világ nem a való világ, hanem annak csak egy töredéke. A való világ ennél talán komplexebb, s nem hinném, hogy az ember valóságához a kultúra lebontása által juthatunk el. Ezért inkább hajlok arra, hogy ez a műsor egy hamis antropológia terméke, amely téves és megengedhetetlen módon az ember valóságának hihetetlen többsíkúságát redukálja, s az emberi létet kiemeli valódi összetettségéből, s a valóságot egydimenzióssá teszi.
A műsorral tehát „csak” annyi bajom van, hogy ez nem a való világ, még egy mai, szekuláris antropológia szempontjából sem. Arra meg már nem is vesztegetek szót, hogy ez a műsor, mint világnézeti termék (mert ne legyenek kétségeink, szórakoztatás címén egy nagyon is tudatosan felépített indirekt világnézeti misszió folyik itt) hol van már a keresztény kultúrában megismert transzcendentális emberképtől? S hogy ez a kultúrátlanított emberkép, a primitivitás inkulturációja, avagy az önfelszámolás kultúrája hova vezet, a jövő nagy kérdése. Nincsenek jó előérzeteim.
Hozzászólások