Vasárnap lesz az országgyűlési képviselő-választás, a több mint 10 ezer magyarországi szavazókörbe mintegy 8 millió választópolgárt várnak. A külképviseleteken további 28 ezren adhatják le szavazataikat 18 pártra és 1550 egyéni képviselőjelöltre.
Mit érdemes tudni a vasárnapi választás előtt? - inforadio.hu
Csakhogy ez a választás más, mint szerencsésebb történetű demokratikus országokban. Itt a kérdés nem pusztán az, hogy az amúgy az országra vonatkozó alapkérdésekben megegyező pártok közül melyik győz. Itt a kérdés még mindig az, hogy ki határozza meg a rendszerváltozás utáni Magyarország lelki-szellemi karakterét. A választások tétjének a kérdése nálunk még mindig olyan, mintha ma kezdődne az ország története.
S valóban, bizonyos szempontból a kommunizmus bukása utáni új időt lehet úgy is értelmezni Magyarország szempontjából, mint egy ajándékba kapott tiszta lapot, amelyen egy teljesen új fejezet kezdődhet történetünkben. Az új történetre vonatkozóan voltak ugyan támpontok, mint például az, hogy jogilag-geopolitikailag újra a nyugathoz fogunk tartozni, ám arra nézve teljes volt a bizonytalanság, s attól tartok, ma is részben az, hogy a hivatalos ateizmus letűnte után mégis miféle szellemiség és lélek fogja majd kitölteni az üresen maradt belső teret. A kérdés itt még mindig az, hogy ki fog itt lelket adni Magyarországnak. (Nagy naivitásra vall, ha valaki azt gondolná, hogy a történelem formálása pusztán hatalomtechnikai kérdés. Sosem volt az, mint ahogyan ezt a civilizációk eddigi rövid, néhány évezredes története olyan szemléletesen bizonyítja.)
Nem lehet azt mondani, hogy a magyar társadalom egésze, vagy akár nagyobbik része tudatában volt és van a kérdés jelentőségének. S nem csak azért, mert a hivatalos ateizmus évtizedei nem igazán adtak teret az öneszmélődésre, hanem azért sem, mert nem igazán voltunk tudatában annak sem, hogy a nyugattól való elzártságunk ideje alatt maga a nyugat is miként változott. Nem voltunk igazán tudatában annak, hogy a keleti blokkból való szabadulás után vajon miféle Európába fogunk mi visszatérni, s ez a visszatérés miféle lélektani hatással lesz ránk. Mondhatni, a társadalmi szintű öntudatlanság kora a rendszerváltozással nem szűnt meg egy csapásra, s magyarok milliói úgy léptek át/vissza egy pillanat alatt keletről nyugatra, hogy közben valójában fogalmuk sem volt, mi történik velük. Mert nem voltunk tisztában önmagunkkal sem.
Bizonyos értelemben tehát a huszadik század második felében itt megállt az idő, s olyan volt ez, mintha egy hosszú, mesterséges altatás után kellett volna újra és hirtelen a jelen aktív szereplőjévé válni. Csakhogy pontosan tudjuk, amikor az idő megáll, akkor a múlt is konzerválódik, nem tud újraértelmeződni, mert nem él együtt a jelennel. A Kádár-rendszer legnagyobb bűne nem is feltétlen a diktatúra önmagában, hanem az, hogy igényt tartott a közösségi és egyéni öntudatra, s nem engedte a huszadik század első felének feldolgozását. Megállította az időt, a közösségi öneszmélődés folyamatát. A Kádár-rendszer egy elfojtott nemzetet kreált.
Ezért a rendszerváltás igazi jelentősége nálunk nem pusztán az, hogy szimplán átléptünk egyik politikai és gazdasági rendszerből egy másikba, hanem és főleg az, hogy ezt a váltást egy önértelmezésében, öneszmélődésében, helyzettudatában hibernált, végtelenül legyengített és zavart öntudatú közösségnek kellett megtennie. Nem véletlen, hogy a megállt idő évtizedei után a ránk szakadt iszonytató huszadik század az útkeresés, s az önmagunk voltaképpeni mibenlétének alapvető kérdéseit zúdította ránk, s nem voltak, és még ma sincsenek kiérlelt válaszaink. Inkább az kell mondanunk, hogy a rendszerváltozás óta eltelt bő két évtized még mindig a válaszkeresés ideje. Nem csak a nyugattól voltunk és vagyunk mi lemaradva igazán, hanem tudatos önmagunktól is: nem volt itt idő és tér arra, hogy önmagunk identitásának belső elemeit, zűrzavarosan egymásra rakódó rétegeit csak egy kicsit is feldolgozzuk.
A kérdés pedig még mindig ugyanaz: mit kezdjünk a diktatúrától megszabadult új Magyarországgal? Ma is minden országgyűlési választás mögött valójában ez az egyetlen kérdés húzódik meg. Az egyöntetű válasz kihordása pedig azért olyan irtózatosan nehéz, s a vajúdás azért olyan hosszadalmas, mert nincs mihez visszanyúlni. Egy, a szerves fejlődésében megrekedt ország keresi itt szellemi és érzelmi önmagát, s az alapprobléma éppen az, hogy elszakadtak a folytonos, és az alapkérdésekben közös megegyezésen alapuló önértelmezés szálai. Ezért minden mai önértelmezésünk, amelyben még valamiféle egységre tudunk jutni, szükségszerűen visszamegy a 19. századra, de a huszadik századunk közös elbeszélése ma még lehetetlenségként tűnik fel. Meggyőződésem, hogy minden mai pártpolitikai mozgás mögött ez a valódi alapprobléma, s ezért minden mai választás mögött is a magyar önértelmezés máig megválaszolatlan feszültségei húzódnak meg. Nem hatalomtechnikáról van itt szó, hanem szellemről és lélekről.
Sajnos azt sem lehet mondani, a nyugathoz való visszatérésünket követően Európa valami nagy empátiát mutatott volna valóságos lélektani helyzetünk megértésében. Miközben mi kerestük azt a szellemi Európát, ahonnan kiszakítottak bennünket, a mesterséges altatásból történt felébresztésünk után kaptunk helyette egy új narratívát, amely nem egyszer meglehetős agresszióval, érzéketlenséggel és értetlenséggel azt üzente, hogy a huszadik század első felének folytathatatlansága miatt nem kell immár sokat foglalkoznunk a közösségi-kulturális-vallási öntudat, önértelmezés és lélek folytonosságának a kérdéseivel, sem elfojtásaink történetével, hanem az új lelki-szellemi arculat megformálásában sokkal inkább támaszkodnunk kell egy olyan valóságmagyarázatra, amely a történetiség, a közösségiség, a kulturális-vallási folytonosság és a bensőséges közösségi önazonosság értékei helyett a múltjáról leválasztott, értékválasztásra képes, izolált és hidegen racionális egyén szabadságára helyezi a hangsúlyt.
A rendszerváltozás után sokáig úgy tűnt, hogy ez az értékvilág uralja majd a magyar társadalmat is, vagyis egy olyan szemlélet, amely szerint a rendszerváltás egyúttal valamiféle közösségi tudatváltás is, a régi félfeudálisról, a polgárosodást kihagyva, valami tételezett posztmodernre, s az új tudat immár nem a történeti hagyományból jön, sőt éppenséggel szembemegy vele, s belső tartalma nem a közösségi emlékezetben való részvétel, hanem egy, a történeti alapú önértelmezés érvényességét felfüggesztő, a múlt terhétől megszabadított, s jogilag definiált elvont értékvilág.
Csakhogy mint kiderült, ez a narratíva, még ha önmagában komoly igazságtartalma van is, éppen azért, mert felfüggesztette a történelmet, mert nem vette komolyan a közösségi emlékezet újbóli és korrigált elbeszélésének kérdéseit és elementáris igényét, nem tudott valóságos érzelmi és tudati azonosulási pontokat kínálni az elmúlt két évtized útkereséseiben. Ez a körülmény úgy tüntethette fel a magyar társadalom jó részét, mintha nem lenne Európa-barát, vagy demokrácia-párti, holott pusztán arról van szó, hogy önmagunk megkésett közösségi önértelmezésének kínkeserves útját nem lehet úgy megspórolni, hogy egy virtuális mozdulattal önmagunk történetét, s történetileg adott előzetes érzelmi és tudati meghatározottságainkat nem létezőnek tekintjük.
Nem véletlen, hogy ma sokkal inkább tanúi lehetünk egy olyan öneszmélődési és öntudatosodási folyamatnak, amely voltaképpen reflexió a megállt idő évtizedeire, a történetiségen alapuló közösségi öntudat hiányára, valamint a rendszerváltozás utáni világnézeti útkeresés és kulturális önértelmezés kaotikus állapotaira. E folyamatnak az a jellegzetessége, hogy visszacsatol a szerves fejlődésében megszakadt történethez, érzelmi azonosulási pontokat is keres, a restauráció igénye nélkül rekonstruálni akarja a megszakadt kulturális-vallási folytonosság szálait, és újra megfogalmazza a közösségi identitás, hit és lélek alapvető igényét és kérdéseit.
A rendszerváltozás utáni magyar társadalom még le nem zárult útkeresései miatt van az, hogy nálunk minden választás világnézeti jelentőségű, orientációs pontok keresése, teljesen függetlenül attól, hogy a választók ennek tudatában vannak-e vagy sem. Ez egy hosszú és gyötrelmes, akár még évtizedekig is eltartó folyamat, amelynek ma részesei vagyunk. E folyamatszerűség miatt van az, hogy a mai magyar társadalom arculatát ma még nem tudja tükrözni fixálódott és stabil pártok rendszere. Itt még minden mozgásban van, s a folyamat szükségszerűen telítődik drámai feszültségekkel is.
Ám mégis, ha folyamatszerűségében és történeti léptékkel nézzük önmagunkat, akkor, ami engem illet, optimista vagyok, mert igenis kialakulóban van egyfajta új közösségi tudat, egyfajta reflexív szellemi közép, amely meggyőződésem szerint hosszabb távon képes meghaladni önértelmezésünk torzulásait, s egyúttal szintézist teremteni a kulturális-vallási történeti folytonosság és a mindenkori modernitás között.
Hozzászólások