Isten

Az Egyesült Államokban ezt kulturális háborúnak nevezik, ugyanis a kultúrára nézve meghatározó, mi az uralkodó tudományos nézet. Létrejöhet-e az élet a semmiből? Vagy valaki belekódolta az anyagba az információt, ami maga az élet? Egy materialista számára nincs zavaróbb és felkavaróbb, mint az intelligens tervezés. S a kultúrának és korszellemnek megfelelően többnyire ők töltik be az egyetemek vezető pozícióit, ezért nem kaphat az ID kellő publicitást. Az evolúció tudományos dogma, amit nem illik megkérdőjelezni.

A darwinizmus elakadt – összeomlik az evolúcióelmélet? - Mindennapi

Emlékszem, általános iskolás voltam, amikor először találkoztam Darwin nevével. A tanító néni magyarázta a már akkor is dogmaként kezelt elméletet, mire én, a papgyerek, nagy ártatlanul felkiáltottam: „De hiszen az embert Isten teremtette!” Mire a többiek elkezdtek nevetni rajtam, a „csuháson”, a tanító néni pedig szigorúan rám nézve valami olyasmit mondott, hogy máskor ne mondjak ilyeneket. Ilyen szép emlékeim is vannak a hivatalos ateizmus korából. Egy korból, amit úgy éltem meg és át, hogy amit én gondolok, az minimum illetlenség a hivatalos doktrínával szemben. Aztán jött a nem remélt rendszerváltás, azzal a reménységgel mégis, hogy visszakerülve a „ szabad világba”, most majd a hitemmel a többséghez tartozom. Nem tudom miért, vagy tán nagyon is tudom, hogy ma, leszámolva illúzióimmal, szellemi folytonosságot érzek a gyermekkoromban átélt ateizmus és a mai globális nyugati világ hivatalos doktrínája, a filozófiai liberalizmus között. Isten eleve elrendelt, kikutathatatlan végzéséből megint egy ateista világban élek.

Igaz ugyan, hogy ma ideológiai diktatúráról nem beszélhetünk, de doktrinális nyomásról annál inkább. A mai domináns doktrína pedig úgy szól, hogy nem kell többé Isten létét feltételezni ahhoz, hogy az ember-kérdést értelmezni lehessen. Sőt, az a legjobb, ha az emberrel, mint emberrel az ember nem is foglalkozik. Ez a mai domináns doktrína úgy oldja meg az ember-kérdést, hogy egész egyszerűen nem tematizálja az embert magát, s úgy tesz, mintha az emberi jelenség titka egyszer s mindenkorra meg lenne oldva.

Ezért aztán nem csoda, ha a mai nyugati nyilvánosságban az embernek, mint embernek az önmagára vonatkozó reflexiója a feledés homályába merült. Nincs már itt szó életről és halálról, rendeltetésről, jóról és rosszról, végső értelemről és értelmetlenségről, üdvösségről és kárhozatról. Eltűnt a „mivégre” nagy kérdése, s az ember „éppen olyansága” adottságként van kezelve. Fel sem merül a nyilvános diskurzusban, hogy az ember miért olyan amilyen, honnan van a rossz, miért nem tud az ember azzá lenni, amivé válni akar, miért ez a válságokkal terhelt emberi jelenség, miközben a tökéletesség eszménye tagadhatatlanul létezik. Nem kérdés, hogy mi történik voltaképpen magával az emberrel, miközben a történetét „csinálja”. Nincs már itt értelmezve az emberi történet, mint sajátszerű egész. Nincs itt gondolat arról, hogy mi történik velünk miközben átéljük az ember-élményt saját történetünkben. Önfeledten lubickolva az ittlétben a szellem elfelejtette önmagát, kémiai folyamatokba szorult. Öntudatvesztés. Nincs már reflexió, nincs már látomás, nincs már távlat.

Nem kétséges, ez a nyugati doktrína beszorította az embert a mindenkori jelenbe, s lemondott arról, hogy az emberre, mint emberre reflektáljon. Nincs már külső viszonyítási pont, legfeljebb csak a szomszéd, akihez képest elmondhatom magamról, hogy ki vagyok én. Eltűnt a látóhatár, eltűnt a horizont, eltűnt a végtelen, amihez képest az ember, mint ember legalább esélyt adhatna magának ahhoz, hogy önmagát értelmezze a valóság tételezett teljességében.

S ezt a beszűkülést, ezt az öntudatvesztést mondják ma szabadságnak. No, ez az ateizmus.

S a jó öreg Darwin, Isten nyugosztalja, ehhez nagyban hozzájárult. Mert az elméletének a lényege nem az evolúció, hanem az az ismeretelméleti tévedés, hogy az embert az emberből magából meg lehet érteni. Na de hogyan lehetne, ha nincs viszonyítási pont? Mihez képest ember az ember? Miféle jelenséggel van dolgunk, amikor az emberről, mint emberről beszélünk?

Erről persze a mai nyugati doktrínának fogalma sincs, de úgy tesz, mintha lenne, vagy úgy tesz, mintha a kérdés maga aktualitását vesztette volna. Nem véletlen persze, hogy a „végső kérdésekről” mély a hallgatás, hiszen akkor kiderülne, hogy a mi „nagyszerű” korunk tudománya valójában nem tud semmit sem. Kiderülne, hogy korunk, a mai Nyugat, amelyik úgy van beállítva, mint a történelem vége, a „haladás” csúcspontja, a nagy sötétségben botorkál, s téged azzal elégít ki, hogy a kezedbe nyom egy mobilt. „Jobb veled az élet.” Csak az a baj, hogy a mobilommal a koporsómban nem igen tudok mit kezdeni.

Számomra nem kérdéses, hogy a felvilágosodás mai szüleménye, a filozófiai liberalizmus az ember-kérdést azért vette le a napirendről, mert így az Isten-kérdést is egyszer s mindenkorra (?) megoldhatni véli. Hiszen ha az ember önmagában értelmezhető az ember által, akkor nem kell semmiféle külső, az emberen túlmutató viszonyítási pont, amihez képest az emberről, mint emberről egyáltalán beszélni lehet. Nem kell az „Isten-narratíva”. Így meg lehet úszni az emberi léttel való szembesülést.

Ezt a dilemmát, mármint azt, hogy miként lehet beszélni az emberről, mint önmagában értelmezhető entitásról, a felvilágosodás óta folyamatosan épülő, s mára dominánssá vált ateista doktrína úgy oldotta meg, hogy feltette a kérdést: van-e Isten, vagy nincs?  S természetesen, miután arra következtetésre jutott, hogy a mai tudomány eszközeivel Isten létét nem lehet bizonyítani, az Istenre való hivatkozást kidobta érvelési eszköztárából, s tudományos tétellé tette, hogy Isten nincs. Így került ki az „Isten” szó az emberi lét szellemi megalapozását hivatott legitimációs szótárból, s kerültek bele ilyen fogalmak, mint „szabadság” és „demokrácia”. Csakhogy ezekkel a fogalmakkal, mint végső értékekkel a mai hivatalos doktrína az ember önértelmezésének a mozgásterét a törzsi háborúk szintjére redukálta.  Egyébként nekem ezekkel az értékekkel önmagukban semmi problémám nincs: mint jeleztem, éltem én diktatúrában éppen eleget. De a szellemi látóhatár ilyen brutális beszűkítése számomra egyenlő a rabsággal. Beszorulás abba, „ami van”.

Mindazonáltal, számomra nem kétséges, hogy a mai hivatalos doktrínának nem önmagában Isten fogalmával van baja, hanem a keresztyénséggel: csak így lehet megkonstruálni az európai közösségi történet kötöttségeitől eloldott egyén szabadságának, mint alapértéknek a fogalmi előkészítését. Ám ez, ti. az, hogy a mai nyugati doktrína a keresztyén emberképpel szemben fogalmazza meg önmagát, könnyen azt jelentheti, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kidobta.

Az történt ugyanis, hogy a Nyugat az „Isten-narratíva” mellőzésével végezetesen beszűkítette az emberről való beszéd lehetőségeit. Az igazi kérdés ugyanis nem pusztán az, hogy „van-e Isten, vagy nincs” (ez ma tudományosan tényleg megválaszolhatatlan), hanem az, hogy mi történik akkor, amikor az ember a hitben feltételezett Istenre vonatkoztatva beszél önmagáról?

Akkor bizony az történik, hogy az ember nyitva hagyja az utat a végtelen felé, nem zárja be önmagát saját történetiségébe, nem teszi meg végső viszonyítási pontnak önmagát, nem gondolja azt, hogy az emberi jelenség önmagába zárt, véletlenszerű és esetleges. Jelentés nélküli. Ha nincs a hitben feltételezett Isten az emberre nézve, akkor eltűnik a viszonyítási pont, akkor az emberre vonatkozó igazság kérdése értelmetlenné válik, akkor éppen a sajátszerű emberi létnek, mint egyszeri és megismételhetetlen egésznek a jelentése válik megfogalmazhatatlanná. Akkor a reflektálatlan és ösztönszerű fizikai létfenntartás válik az egyetlen központi kérdéssé, s magának a létezésnek a tartalma és célja, vagyis az értelme semmisül meg.

Pedig a mai nyugati doktrína alapértékei, mint pl. „szabadság”, „tolerancia”, „egyenlőség” megalapozhatók lettek volna a bibliai emberképpel, s az „Isten-narratíva” megőrizhette volna az emberi önértelmezés eredendően és megszüntethetetlenül transzcendens nyitottságát. De ezzel a keresztyénség ellenes fordulattal a Nyugat gyakorlatilag megszüntette önmaga szellemtörténeti folytonosságát. Az embert viszanyomta a természet kémiai és biológiai folyamataiba, s nem maradt immár semmi, amire alapozva az ember önmagáról, mint a természethez képest másról beszélhessen.

 A következmények ma még beláthatatlanok: összeomlik az „Isten narratívában” potenciálisan adott értelemadó háttér és távlat. Jöhetnek a pszichológusok a nihilizmus elleni küzdelemben, de már nem lesz nyelv, amellyel el lehetne mondani, hogy az ember „több”. Maradt a „való világ”. Don’t worry, be happy. Majd szépen fogunk emlékezni rád.

Mint egyik korábbi bejegyzésemben írtam, „Azt ma még nem lehet megmondani, hogy mai európai kultúra a felvilágosodással kezdődő, s egy magasabb szintű önértelmezés felé vezető átmenet része-e, vagy elkezdte önmaga felszámolását.”

Ami engem illet, nekem semmi kedvem részt venni az öngyilkosság eme folyamatában. Inkább, Isten kikutathatatlan akaratából és eleve elrendelt végzéséből, ellenkultúra leszek. Keresztyén.

(P.S.: Mint keresztyén ember, mint Reposzt-író, a Mindennapi megszűnését végtelenül sajnálom. Miután a mi blogunknak a lényege a reflexió, a Mindennapiban megjelent anyagok gyűltek a könyvjelzőmben, s több is adott már nekem kiindulópontot bejegyzéseimhez. Nagy veszteség ért. Köszönet a Mindennapinak, hogy a mai ateista szellemi unalomban és monotóniában minden nap tudott inspiratív anyagokat közölni, még ha nem is mindegyikkel értettem egyet. Hiányozni fog.)