... fáraszt a panaszkodás...
Itt van ez a lelkipásztori szolgálatra készülő, nagyon szimpatikus fiatalember, aki ma egyáltalán nem divatos módon, a szokásos védekező keresztyén alapállást félredobva (nem is tudom, tudatában van-e ennek, vagy sem), valami alapvetően fontos dolgot mondott ki. Az üzenetet így fordítom: a keresztyénség sorsa a keresztyénektől függ. Azt mondja Molnár Ambrus: „fáraszt a panaszkodás”. Ez a mondat kifejezetten üdítő. Van még remény.
Nem kétséges ugyanis, hogy a mai keresztyén közbeszéd egyik fő vonulata panaszkodásban merül ki. Vagy fogalmazhatunk másként is: keressük az okokat, hogy mi vezetett ide. Ide, mármint a látható, egyházias keresztyénség érzékletes és sokkoló hanyatlásához. S nem kérdéses, hogy az alapállásunk ilyenkor legtöbbször defenzív. Védjük magunkat, magyarázzuk a helyzetet, rámutatunk a körülöttünk zajló világméretű folyamatokra. De közben feltesszük-e azt a kérdést, hogy vajon maga a keresztyénség hozzájárult-e, s mennyiben saját sorsának alakulásához?
Vajon helyes-e az az alapállás, hogy egyrészt van a „világ”, másrészt van a „világot” elszenvedő, passzív keresztyénség (mintha bizony a "világnak" nem lenne része a keresztyénség), s a kettő viszonyának a történetét úgy kell szemlélni, hogy az utóbbi csak az ártatlan áldozat? Vajon felelőssé tehető-e a keresztyénség is saját hanyatlásáért?
Szerintem igen. Mégpedig abban, hogy a keresztyénség hanyatlását előidéző európai folyamatok megroppantották a történeti keresztyénség hitét és önbizalmát, s előállt egy olyan jelenség, amelyet én úgy hívok, hogy a „keresztyén hitetlenség”. Ez nem hitetlenség, tehát ateizmus, a szó klasszikus értelmében. Nincs itt szó az alapvető hitelvek tagadásáról, hanem sokkal inkább valamiféle beazonosíthatatlan és meghatározhatatlan kettős tudatról, amely vélhetően abból ered, hogy a keresztyénség már magában sem hisz, s ha mutat még valami életjelet, az sokszor nem más, mint a történelmi mozgásából fakadó tehetetlenségi nyomaték.
Mert az igaz, hogy ma létezik egy nagyon befolyásos és erős szekuláris korszellem, amely a keresztyénségben nem lát mást, mint egy lassan kimúló történeti jelenséget. De ha a keresztyénség is így látja önmagát, akkor nagy baj van. Ez olyan, mint amikor a meccs közben a vesztésre álló csapat valójában nem azért veszít, mert vesztésre áll, hanem azért, mert megroppant az önbizalma, s elhitte, hogy a meccset el fogja veszíteni. Még játszik, de már nem hiszi el, hogy győzhet is. Csendes megadással várja a vereséget, s mit ad Isten, veszíteni is fog. Önbeteljesítő jóslat.
A nagy kérdés tehát az, hogy vajon előállhatott-e volna a mai helyzet, tehát a keresztyén hit és gondolat társadalmi szintű térvesztése a keresztyénség "aktív" közreműködése nélkül? Míg tehát egyrészt igaz, hogy hihetetlen méretű történelmi sodrás hatott itt a hagyományos keresztyén társadalommal szemben, addig a másik oldalon ez a régi keresztyén társadalom – meglehet, öntudatlanul - mégis csak „engedte”, hogy gondolkodásában, életvitelében, közösségi hagyományaiban egyháziasság és modernitás szétváljon egymástól. Legalábbis, Európában nem tudok semmiféle olyan társadalmi szintű keresztyén „ellenállásról”, amely tudatosította volna az önrombolás és önmegsemmisítés folyamatait. Azt is mondhatnánk, hogy a szekularizációnak - már ha a szekularizációt személytelenítjük - nem volt nehéz dolga. A szekularizáció - legalábbis ilyen méretekben - soha nem következhetett volna be, ha a keresztyének ragaszkodtak volna hitükhöz.
Nekünk itt, Magyarországon „könnyű” helyzetünk volt, hiszen a kommunizmus elfedte a valós helyzetet, s csak a rendszerváltás után évekkel döbbentünk rá arra, hogy a visszacsatolás a keresztyén múlthoz immár alig lehetséges. Mint ahogyan az is sokkolóan hatott ránk, hogy a vasfüggöny mögötti ábrándozásaink a keresztyén Európáról nagyrészt illúziónak bizonyultak. Nem a ”keresztyén Európához” tértünk mi vissza, mint ahogyan közvetlenül a rendszerváltozás előtti időkben feltételeztük, hanem egy világképében, szellemiségében megváltozott Európához, amelynek az az egyik legfőbb jellegzetessége, hogy a keresztyénség, ha nem is adta fel önmagát, de alapjaiban rendült meg. Mi tagadás, emiatt itthon sem tört ki semmiféle „forradalom”, s az állítólagosan még keresztyén magyar közönség meglehetősen jól viselte, hogy a modernitás immár egyet jelent az egyháziasság további hanyatlásával.
Ez a keresztyén hitetlenség, amely valójában megfáradtság, beletörődés, motiválatlanság. Az egyházba vetett hit megroppanása, s egy olyan történelemkép hallgatólagos elfogadása, mely az egyházat az immár visszahozhatatlan múlt emlékei közé sorolja. Általános aggódás a keresztyénség jövője miatt, panaszkodás a „világra”, a korszellemre, a hitetlenségre, az úgynevezett „értékek” válságára. Egyszer egy országgyűlési képviselő, amúgy „nagyon nagy keresztyén”, de templomba járni nem szeret, azt találta kérdezni tőlem, hogy mi lesz a keresztyénséggel? Merthogy kiürülnek a templomok, stb.,stb. Mire eléggé indulatosan azt mondtam neki, ha jársz templomba, lesz keresztyénség, ha meg nem, akkor nem lesz. Ez ilyen egyszerű. Keresztyénség nélkül nincs keresztyénség, avagy a keresztyénség sorsa (nyilván emberileg szólok itt), a keresztyénektől függ.
Talán a keresztyénségnek újra fel kellene fedeznie önmagát, újra öntudatra ébrednie, újra bíznia önmagában, újra felismernie az egyházat. Talán a keresztyénségnek rá kellene döbbennie, hogy az egyház és a modernitás végleges szétválásáról szóló szekuláris beszéd alapvető tévedés. Nem működik itt semmiféle „történelmi szükségszerűség”, amely az állítólagos „haladásnak” ilyen utat írna elő. Talán a keresztyénségnek fel kellene fedeznie, hogy a jövője saját magától függ. Működnek ellenerők, persze, hadd működjenek. De igenis, szabadság van. Csakhogy ez a szabadság még arra is „jó”, hogy a keresztyénség saját magát tegye tönkre…
Szóval, tetszett ez az interjú, köszönet a Parókiának és Fekete Zsuzsának. Kívánom Molnár Ambrusnak, hogy a hitét, lelkesedését soha ne veszítse el. Mert annál rombolóbb nincs, mint amikor már papok sem hisznek az egyházban, vagy az egyházban veszítik el hitüket. Erre sajnos, van példa. Én már csak tudom.
Hozzászólások