Szűcs Attila szerint a jelenlegi népegyházi keretek nem alapozzák meg a jövő egyházát.
A minap részt vettem a Zsinat ülésén, ahol az Egyházi Jövőkép Bizottság jelentése kapcsán ismét szó esett a megújulásról. Az érdeklődő Olvasó nyomon követheti az elhangzottakat a reformatus.hu-n, és a Reformátusok Lapjában, elolvashatja a Harmathy András lelkipásztorral, az EJB elnökével készült hosszú beszélgetést is. Nem kívánok most egyes konkrét állításokhoz hozzászólni. Inkább csak megállapítom, ez a téma a mi egyházunkban olyan, mint valamiféle búvópatak. Egyszer témává válik, aztán eltűnik, hogy ismét előkerüljön. A megújulásról való beszéd mintha már közösségi életünk állandó része lenne, anélkül azonban, hogy ez közösségi identitásunk alapvető jellegén bármit is változtatna. A megújulásról való beszéd már hozzátartozik konzervativizmusunkhoz. Miért van ez így?
Naiv az, aki azt gondolja, hogy a megújulás csak napjaink, vagy akár a rendszerváltás óta eltelt időszak témája. Ha valaki beleolvas a két háború közötti református egyházi közéleti irodalomba, megdöbbenve tapasztalja, milyen széleskörű diskurzus alakult ki már akkor a téma körül. Csak egy idézet, de lehetne száz másik, s nem is akármilyen szerzőktől. Lehet saccolni, ki írta, s főleg mikor:
„A magyar református evangéliumi megújhodás mindmáig nem bírta még kielégítően megteremteni a maga kapcsolatát a történelmi egyházzal, s legfőképpen az annak törzselemét alkotó magyar kálvinista parasztnéppel és kispolgári elemmel.”
Minden jel arra mutat tehát, hogy mindhiába kerül szóba újra és újra a megújulás, van valami, ami a különböző megújulási törekvéseket nem nyomja el ugyan, de mederben tartja. Ez az oka annak, hogy a téma nem bír lekerülni a napirendről. Ilyenkor aztán újra készülnek diagnózisok, megfigyelések, születnek magyarázatok. S ezek között legtöbbször az egyébként mindig aktuális lelki megújulás mellett szóba kerülnek szerkezeti kérdések, az egyházunknak, mint intézmények a strukturális kérdései, aztán, a vezetés, a hatalom, mármint „természetesen” a püspöki hatalom kérdései. Nyilván érdemes ezekkel a kérdésekkel is foglalkozni. E mögött az a feltételezés húzódhat meg, hogy amennyiben létrejön a megfelelő szerkezet, a jogszabályi háttér, s amennyiben az egyházi hatalom kérdései is rendezve lesznek, akkor úgymond megnyílik a tér a megújulás előtt, s nem lesz immár semmi, ami az útjába állna.
Ám különös módon szó sem esik arról az egyháztársadalomról, amelyre voltaképpen mindenféle megújulási szándéknak irányulnia kellene. Különös módon, miközben a diagnózisok megfogalmazása során igen gyakran szó esik a hatalomról, mármint az egyházi vezetés hatalmáról, mint a megújulás egyik vagy egyetlen kulcsáról, addig alig-alig, vagy egyáltalán nem esik szó a hatalom forrásáról, azaz arról az alapvető kérdésről, hogy vajon milyen az a magyar református nép, amelynek a megújulásáról itt beszélünk? Márpedig, amennyiben a megújulási törekvés a reformátusság folyamatos társadalmi térvesztésére adandó válasz kíván lenni, akkor talán érdemes lenne feltenni azt a kérdést, hogy vajon miféle társadalomtörténeti folyamattal állunk itt szemben, amely ráadásul olyan erősnek és sodrónak bizonyul, hogy mindenféle válaszkísérlet erre a folyamatra nem tud széleskörű áttörést eredményezni?
Aki ezt figyelmen kívül hagyja, vagy netán azt gondolja, hogy a megújulás pusztán szerkezeti kérdés, vagy pusztán az egyházvezetés „politikai akaratától” függ, az nem ismeri egyházunkat. Ami engem illett, a diagnózis felállításában sokkal fontosabbnak tartom azt a társadalmi bázist, amelyre egyházunk épül, mint bármi mást. Vagyis a református egyház társadalmi beágyazottságának a kérdéseit. Ez ugyanis az az állandó, történelmi korszakokon is átívelő tényező, amellyel a megújulási diskurzusaink során alig-alig számolunk, de amely mégis a legmeghatározóbb mindenféle változtatási, avagy megújulási kísérletet illetően.
Ez az a bizonyos népegyházi háttér, amelyet egy tételezett megújulás jegyében sokan hajlamosak lekicsinyelni, s azt feltételezni, hogy a „hatalom”, a „szerkezet” megváltoztatása, „megújítása” majd automatikusan magával hozza az egyébként közelebbről soha meg nem határozott „megújulást”. Holott nyilvánvaló, hogy ha van valóságos hatalom ebben az egyházban, márpedig hogyne lenne, akkor annak a letéteményese nem más, mint maga a templomba járó egyháztársadalom, vagyis, ha úgy tetszik, a népegyházat alkotó nép.
Milyen ez a nép? – Szerintem ez az az alapvető kérdés, amelyet fel kell tennünk, még mielőtt az íróasztal mögül a valóságtól elrugaszkodott víziókat vázolnánk fel.
Nos, a mai magyar református egyháztársadalom meghatározó része a régi, többnyire még keresztyén Magyarország vidéki birtokos köznemesi és gazdatársadalmának, valamint falusi paraszttársadalmának a kulturális örököse és maradéka, amely társadalmi rétegnek az utolsó döfést a téeszesítés adta meg, s amely maradéknak a maradéka azóta is folyamatosan felmorzsolódik, hogy aztán napjainkban tanúi legyünk végső kimúlásának. A magyar reformátusság lassú, de állandó fogyása mögött ennek a társadalmi rétegnek a lassú felszámolódása zajlik. Ennek a mentalitásában, kegyességében, habitusában sajátosan magyar református rétegnek a lassú felmorzsolódása és elfogyása pedig visszamegy egészen legalább a 19. század második feléig, a magyar polgárosodás ismerten féloldalas kezdeteiig.
Lehet ugyan azt mondani, akár lekicsinylően is, hogy a népegyház népe, tehát egyházunk hagyományosan vidéki társadalmi bázisa mentalitásában konzervatív és tradicionalista, ám, mint tudjuk, óriási félreértések származtak már abból (erre utal az idézet is), ha a megújulási szándék az évszázados református hagyományközösséggel szemben értelmezi önmagát. Aki tehát a megújulást úgy gondolja el, hogy a népegyházat tovább kell bontani, az nem tudja, mit beszél. Az korunk egyik mítosza, hogy a formális „megújulás”, az „új”, a „változás” és „változtatás” már önmagában érték. Lehet az is, persze. De vannak történelmi helyzetek, amikor éppen az állandóság megőrzése, a mozdulatlanság a megmaradás kulcsa. Ennek a hagyományos egyháztársadalmi rétegnek – minden okkal megfogalmazható kritika ellenére - éppen az volt a történelmi szerepe, hogy akár öntudatlan tradicionalizmusával is, de amennyire lehetett, megőrizte a református egyházat. Jártak templomba. Ez a tradicionalizmus olyannyira erős volt, hogy még a Kádár-rendszer sem tudta teljesen megszüntetni, s hogy a diktatórikus ateizmus utáni rendszerváltás talált még itt egyáltalán aktív magyar reformátusságot, az ennek a rétegnek köszönhető. Ez volt a történelmi szerepe, s ez ma is. Amíg még él. Lehet, hogy ez a réteg nem ájul el a kommunikáció, az istentisztelet (stb.) új formáitól, meg nem spekulál megújulásról, meg csökönyösen ragaszkodik vallásosságának hagyományos formáihoz, de fizeti az egyházfenntartói járulékot a gyerekek és unokák helyett, szemben azokkal, akik amúgy a keresztyénség jövőjéért borzasztóan aggódnak, csak templomba járni nem szeretnek. Amíg még ez a réteg létezik.
Csakhogy nyilvánvaló, hogy ez a hagyományosan magyar református társadalmi réteg a végnapjait éli. A megújulás alapvető kérdése az, hogy a ma újra beinduló polgárosodási folyamatokban megszületik-e a régi paraszti egyháztársadalom utódjaként a reformátusság új, polgári bázisa. Van rá esély, hiszen a rendszerváltozás utáni világnézeti útkeresésben a keresztyénség, mint orientációs pont meggyengült ugyan, de nem veszítette el jelentőségét, sőt, mintha a jelentősége éppen napjainkban tudatosulna társadalmi szinten is. Az sem igaz, hogy a huszadik század második felében a hagyományszakadás olyan erőteljes volt, hogy immár nem teremhető semmiféle kapcsolat múlt és jelen között. Sőt, a hagyományszakadás olyan közeli, hogy a magyar református identitás még előhívható a személyes emlékezetekből.
Ám látni kell, hogy ez a társadalomtörténeti folyamat egy lassú átmenet és átrendeződés, amelynek a végkifejlete ma még nem látható. Ami engem illet, azt gondolom, hogy hosszú távon igenis ki fog alakulni a magyar reformátusság új bázisa. Ám ez valószínűleg nem lesz már a régi településszerkezetre szabott régi egyháztársadalom rekonstrukciója, habár nagy kérdés, hogy miként alakul a jövő vidékpolitikája. Könnyen el tudom képzelni, hogy az országosan kiterjedt, és még meglévő vidéki egyházi infrastruktúra lehet a vidék megújulásának alapvető kulturális támasza.
Ennek a folyamatnak, mármint a református társadalmi háttér átalakulásának ma még csak a kezdeteinél vagyunk, de amelynek az egyre erősödő jeleivel ma – főleg városokban és az agglomerációs területeken - igenis találkozhatunk. Ezért ami a jelen helyzetünket és a jövőt illeti, én óvakodnék mindenféle pesszimizmustól, bűnbakképzéstől, csodavárástól és türelmetlenségtől, s főleg egy olyan nézettől, amely a hagyományt és a megújulást, egyházi hatalmat és megújulást, egyháztársadalmat és megújulást egymással szemben feltételezi. Az egyház nem lehet más, mint amilyen az egyház népe. Ez természetesen nem önigazolás, ám annak a mély belátása, hogy mindenféle megújulásról való beszéd, amely nem vesz tudomást az egyházban zajló valóságos társadalomtörténeti folyamatokról, könnyen elveszítheti kapcsolatát a valósággal.
A fent idézett mondatot egyébként Révész Imre írta 1923-ban.
Hozzászólások