Trianon katasztrófája pedig szinte megpecsételte, felerősítette a korábbi heroikus áldozat-gondolatot, az önkritika minden próbálkozását gyengeségnek és nemzetellenesnek nyilvánítva. A szocialista diktatúra által elhallgatott és tiltott nemzeti érzelmek csak jegelték a kérdést, az eddig megoldatlan és kibeszéletlen sebek-hibák gyógyulásának esélyét is megakadályozva. A spirituális vákuumban felnőtt, rendszerváltás után született vagy felnőtté vált generációk számára nem volt reális vagy használható önkép, csak egy kacagányos, már a 20. század elején is anakronisztikus vonásokat hordozó történetszemlélet, amiben nincs helye öniróniának és magunkkal való szembenézésnek, hibakeresésnek, bocsánatkérésnek és adásnak, mert ez maga a gyengeség, és mi Mohács óta vágyunk arra, hogy újra erőt mutassunk. Mert már megbűnhődtünk, mert mi vagyunk a történelem azon vesztesei, akik valami sokkal nagyobb és magasztosabb sorsra vagyunk érdemesek, akik méltók vagyunk egy nagy igazságtételre. Ezt érezzük minden elveszített sportmérkőzésen, amikor reflexszerűen összeesküvést vizionálunk vagy minden minket ért kritika hallatán ellenséges támadásra gondolunk. Vajon el tudjuk-e valaha hinni, hogy a világ nem a mi vesztünkre vár? Vajon felhagyunk-e az ellenségek gyártásával?
Nemzeti Identitásunk - avagy miért akar az EU folyton gyarmatosítani minket? - El Mondo
Az egyik kedvenc blogom, az El Mondo, figyelemre méltó írást közöl egyik kedvenc témámról, a nemzeti identitásról. Arról szól, hogy a mai magyarság egy részében vajon miként alakulhatott ki az a kép, hogy Európa gyarmatosítani akarja Magyarországot? A cikk azért is érdekes, mert ez a kérdés csak a címben van megfogalmazva. Maga a szöveg a 19. századra kialakult, s a Himnuszban testet öltött magyar történelemszemlélet motívumait elemzi, s mintegy válasz a címben feltett kérdésre. A szerző, Fulvia, korrekt elemzést ad a történelmi eseményekkel összefüggésben a magyar nemzettudat fejlődéséről. A gondolatmenet lényege az, ha jól értem, hogy a történelmi megpróbáltatásokat a magyarság rosszul reagálta le, minek következtében sérelmeken alapuló nemzeti önkép alakult ki, amely önkép képtelenné tette a magyarságot az öniróniára, a reflexióra, s amely történelemszemlélet a magyarságot mindig is áldozatként értelmezte, s a „világot” pedig ellenségnek látta. Ez a reflektálatlan „szenvedő magyarság” toposz vezetett el a máig, s ennek szükségszerű következménye, hogy ma sokan az EU-ban is a Magyarországot gyarmatosítani akaró hatalmat látnak.
Érteni vélem a gondolatmenet lényegét. Ez a magyar érzületvilág valóban létezik. Ez az önsajnáló, szenvedő, sértett és frusztrált, búsongó, idealisztikus függetlenségért áhítozó magyarságtudat.
Tornyai János: Bús magyar sors, 1910
Tele kisebbségi komplexusokkal, pesszimizmussal, a „világ” iránti gyanakvással, megbántott, és ezért kurucos, a hatalommal szemben mindig is idegenkedő önérzettel. Ott is ellenséget lát, ahol nincs, de ugyanakkor van benne valami elementárisan erős Nyugat iránti vágy és emancipációs igény. Még azzal is egyetértek, hogy ez az évszázados lélektani folyamat logikusan vezethet el hamis ellenségképek, összeesküvés elméletek gyártásához, melyeknek akár az egyike is lehet a „gyarmat-Magyarország” érzület. A történelmi tudat a történelemben tovább folytatódik, még akkor is, ha annak már nincsenek meg a valós alapjai. Ez ismerős. Erről szól a mai magyar társadalom, sőt nagyrészt a mai Európa is. A múlt nem bír befejeződni.
Mégis vitatkoznom kell. A szerző ugyanis a „szenvedő magyarság” önképet úgy mutatja be, mint valamiféle pusztán szellemtörténeti folyamatot, amelynek kvázi függelékei a valóságos történelmi események. Magyarán, nem a Mohácsi vész, nem az Oszmán birodalom, nem a Habsburg birodalom, nem Trianon, nem a kommunizmus igenis nagyon valóságos eseménye itt a probléma, hanem az, ahogyan erről a magyarság gondolkodott. Nem az itt a probléma, hogy a magyarság gyakorlatilag fél évezrede folytonos és valóságos elnyomásban és fenyegetettségben élt, hanem az, ahogyan ezt a valóságos történelmi helyzetet a magyarság értelmezte.
Szóval még azt is el tudom fogadni, hogy a mi történetünk a magyarságot rossz gondolkodási pályára vitte. De függetleníteni ezt a valóban problematikus történelemszemléletet a valóságos történelmi eseményektől, s magát a gondolkodást tenni csak felelőssé, eléggé egyoldalú megközelítésnek tűnik. Ez olyan, mintha én azt mondanám: „nekem Trianon még ma is fáj”. Mire a válasz: „nem fáj az, csak úgy érzed”. Ez olyan, mintha azt mondanám: „nekem a holokauszt még ma is fáj”. Mire a válasz:” nem fáj az, csak úgy érzed”. A történelemszemléletek mögött, legyenek azok akármilyenek is, talán történet is van. Sőt: sokféle történet van, és mindegyik emberekkel megtörtént történet. A múlt befejezhetetlensége nem elméleti kérdés.
Az itt a probléma, hogy ennek a valóban problematikus magyar önképnek a kialakulásában a történelem nem valamiféle illúzió volt, hanem nagyon is hús-vér valóság. Nem szellemekkel hadakoztunk mi itt, meg kreált ellenségekkel. Nagyon is valóságos hatalmi térben kellett itt megmaradnunk. Megengedem, előfordult az is, hogy túlreagáltunk eseményeket, meg az is, hogy végzetes rosszul, sőt bűnösen döntöttünk. De ez még nem szünteti meg azt az évszázados körülményt, hogy a magyarság története kapcsán mégis csak egy létében folytonosan fenyegetett, perifériális helyzetben élő népről beszélünk, amelynek soha nem adatott meg a huzamos szerves fejlődés.
A cikk címe ez: Nemzeti identitásunk – avagy miért akar az EU folyton gyarmatosítani minket? A válasz a kérdésre maga a szöveg. Vagyis: az EU nem akarja gyarmatosítani Magyarországot, de a Mohácsi vész óta kialakult, s a 19. században fixálódott magyar történelemszemlélet logikusan vezet egy olyan önértelmezéshez, amely Magyarországot továbbra is áldozatként mutatja be. Ez a ma is működő történelemszemlélet valójában egy hamis közösségi tudatot alapoz meg, amely képtelenné teszi a magyarságot arra, hogy kilépve történetileg fixálódott önképéből, reálisan lássa önmagát. Gyarmatosítva látja önmagát, holott nincs gyarmatosítva.
A kérdés itt nem kevesebb, mint Magyarország és az EU mai viszonyának értelmezési kerete. Fulvia szerint ez a reflektálatlan történelemszemlélet, mint értelmezési keret nem alkalmas a mai Magyarország európai helyének a meghatározására, s „a mai napig cipeljük, letehetetlen teherként, eggyé váltunk vele, mint teknős a páncéljával.”
Nos, míg ezt a búsongó, áldozatszerepben szenvedő magyar nemzeti romantikus identitáshagyományt magam is problematikusnak érzékelem, addig, másoldalról, amint erre a szerző is utal, nem volt itt történelmi idő és tér egy korrigált nemzettudat közösségi megfogalmazására: Magyarország a kommunizmus után tényleg ezzel a megtépázott történelemszemlélettel és megroggyant identitással lépett be az európai erőtérbe, ráadásul úgy, hogy a kommunizmusban elfojtott nemzeti kérdést még a rendszerváltás után sem vált közösségi témává. Mégpedig nemcsak azért, mint a szerző mondja, mert nem volt használható önkép, hanem azért sem, mert a rendszerváltozást követően a nemzeti kérdés jelelntőségét a rendszerváltó elit nem ismerte fe. Jellemzően, ma inkább az, mint akár tizenöt évvel ezelőtt. De mint látjuk, nem sikerült egyezségre jutni a magyar múlt nagy kérdéseit illetően, nem alakult ki egy nemzeti minimum, sőt, a politikai – ideologikus törésvonalak éppen a múlthoz való viszony mentén alakultak ki. Ha úgy tetszik, történelemszemléleti „patthelyzet” alakult ki, ami egész egyszerűen paralizálja a közös gondolkodást, s olyan mély, sokszor a gyűlöletig fokozódó nézetbeli különbségek jönnek még ma is felszínre, hogy a közös nevező szinte elérhetetlennek tűnik. (Ez jól látszik egyébként a napjainkban újra előtérbe került Horthy-megemlékezések kapcsán.)
A cikk tehát egy abszolút fontos és érzékeny problematikára mutat rá. Köszönet érte. Ugyanakkor, ami a konkrét kérdést illeti, hogy vajon Magyarországon zajlanak-e gyarmatosításra emlékeztető folyamatok, nem attól függ, hogy erről a hagyományos magyar történelemszemlélet miként vélekedik. Mintha bizony a valóságos gazdasági folyamatok tartalma attól függne, hogy miként vélekedünk róluk. A történelem nem a tudat illusztrációja.
Nem kell ahhoz múltba révedő, romantikus nemzeti történelemszemlélet, hogy megkockáztassuk: az EU nem jótékonykodási egylet, hanem igenis masszív nemzetállami gazdasági érdekek harcának rendszere. S ebben a küzdelemben a múltját feldolgozni nem képes, kommunizmus utáni Magyarország igenis ki lett téve nem is akármilyen külső gazdasági nyomásnak, amint ezt az állami vagyon privatizációja kapcsán volt szerencsénk látni.
Tehát: míg magam is egyetértek azzal, hogy a hagyományosan historizáló, nemzeti romantikus történelemszemlélet sok vonatkozásban anakronisztikus, nem gondolnám, hogy kizárólag ez a gondolatvilág tehető felelőssé azért, mert ma valóban létezik a „Magyarország ma is gyarmat” toposz. Talán a valóságos gazdasági folyamatoknak is volt némi köze ahhoz, hogy ez az érzület kialakulhatott.
Hozzászólások