Valóban félmillió magyar hagyta el az országot, hogy máshol dolgozzon? Mi történt az elmúlt években a kivándorlás terén? Ezekre a kérdésekre keressük a választ alábbi cikkünkben. Az adatok azt mutatják, a fő célpontok irányába valóban megemelkedett a kivándorlás, de a félmilliós szám soknak tűnik. A kivándorlás megugrásával nem vagyunk egyedül, egyes országokból arányaiban is jóval magasabb kivándorlás indult meg, s néhol tényleg igazi "exodus"-ról beszélhetünk. Csalóka azonban önmagában a kivándorlást nézni.
Tulajdonképpen engem meglep, hogy a bejelentés az 500.000 külföldön dolgozó magyarról ennyire sokkolta a közvéleményt. Exodusról ugyanis tudunk a történelmi Magyarország területéről ("s kitántorgott Amerikába/másfél millió emberünk"). Kérdéses, hogy most valami hasonlóról van-e szó. Akárhogyan is, a kivándorlás mint lehetőség ma már adott, amellyel hosszú távon számolni kell, teljesen függetlenül attól, hogy miként alakulnak itthon az éppen aktuális megélhetési lehetőségek. (Nem mintha megélhetés és kivándorlás között semmiféle összefüggés nem lenne.) Ma már tényleg globális faluban élünk. Ám a külföldre telepedő magyarok növekvő száma nem csak nemzetgazdasági kérdés. Ennél összetettebb folyamatról van itt szó, amelynek nagy valószínűséggel még a kivándorlók sincsenek teljesen tudatában. A kivándorlók szempontjából is gyötrelmes folyamatról, amely akár további feladatokat róhat Magyarországra, s jelesül a magyar egyházakra is.
Mondják, hogy Londonban akár több százezer magyar is élhet. Ezen tényleg lehet sajnálkozni, lehet politikai csatározások témájává is tenni, mutogatni ide és oda, az okokat kutatva. Lehet dramatizálni a helyzetet, mondván, hogy az új magyar exodussal egy vagy több komplett magyar nagyváros tűnt el. Lehet elemezni a kérdést nemzetgazdasági szempontból. Lehet morfondírozni arról, hogy a mai általánosan elfogadott értékrendben a „haza” hol helyezkedik el, s vajon mennyiben érvényes még Vörösmarty híres erkölcsi imperatívusza életről, hazáról és halálról. Lehet akár ítéletet is mondani azokról a honfitársainkról, akik anyagi motivációk miatt hátat fordítottak hazájuknak, nem érezvén át itthoni közösségi felelősségüket. Vannak itt tehát kérdések bőven, amelyekkel a növekvő számú külföldi munkavállaló kapcsán foglalkozni kell.
S valóban az lenne a kívánatos, ha minél kevesebb magyar érezné úgy, hogy el kell mennie itthonról, hogy emberi életet élhessen. S nem csak valamiféle nemzeti romantikus erkölcsiség miatt, amelyet a mai domináns gondolkodás hajlamos anakronisztikus érzületként értelmezni, hanem jól felfogott racionális-gazdasági okok miatt is. Igenis, az egyéni érdeken túl létezik olyan, hogy közösségi érdek, ami ráadásul gazdaságilag megalapozottan racionális is. Mi több, talán semmilyen egyéni érdek sem valósulhat meg hosszú távon, ha az egyúttal közösségi érdek megsemmisülésével jár. Előbb a közösség és utána az egyén. Szóval, az új magyar exodus kapcsán alapvető kérdések is felvetődnek egyénről, közösségről, nemzetről, országról, erkölcsről, jövőről.
Mégis, a problematika kapcsán hadd vessek fel egy ritkán tárgyalt kérdést: és velük ki törődik? Egyáltalán, jogos-e kérdés? Vagy mondjuk inkább azt, hogy ha elmentek, s itthagytak bennünket, lelkük rajta? Vajon lehet-e ilyen sommás ítéletet hozni? Hiszen ahány döntés az új haza választásáról, annyi bonyolult élethelyzet és egyéni sors. Persze, jobb lett volna, ha ezek az emberek itthon maradtak volna. De elmentek, s én ezúttal tartózkodnék valamiféle általános ítélkezéstől.
Egyet ugyanis biztosan tudok: az új hazát választó magyarok élete, még ha meg is találják anyagi számításaikat, nem megoldott élet. Gyötrelmes és nehéz élet, amelyre talán illik a Példabeszédek híres sora: nevetés közben is fáj a szív.
Ezeknek az embereknek segítségre van szükségük, mert lakhelyet és munkahelyet lehet ugyan cserélni akaratlagosan és rövid idő lefutása alatt, de identitást nem. S éljenek bármilyen jól is az új országban, a kezdeti létfenntartási küzdelmek után, a konszolidáció idején pillanatok alatt rá fognak döbbenni, hogy egy emberöltőn belül sem tudnak az új haza polgáraivá válni a szó teljes értelmében. Az új haza sohasem lesz anyaország, mostoha marad az mindig, még ha meg is kapnak mindent, ami a megélhetéshez kell. Több generáció kell ahhoz, hogy ezeknek a magyaroknak az unokái és dédunokái végleg és teljesen az új haza identitásának, mentalitásának teljes birtokosaivá váljanak. De addig gyötrelmes az út: élet egy jóléti társadalomban folytonos érzelmi kielégítetlenségek közepette. S ami hiányzik, az pont az, ami itthon még szegénység közepette is azért van: egy szép magyar vers, egy jó lecsó íze, beszélgetés a konyhában, egy ismerős táj, egy utcarészlet. Minden, ami az eredendő otthon és haza fogalmába belefér, de amely többnyire öntudatlan, mert olyan, mint a levegővétel. El kell menni itthonról, s aztán haza kell jönni, hogy megtudjuk igazán, mi az, hogy haza.
Hosszú évekig éltem másodgenerációs amerikai magyar reformátusok között. Magyarul már nem tudtak, (kivéve a hozzájuk később csatlakozó, többnyire Erdélyből kivándoroltakat, ld.kép), csak néhány szót, sőt inkább nagyon is büszkék voltak arra, hogy amerikaiak. Ha magyarul szóltam hozzájuk bezárkóztak, de ha angolul, rögtön kinyílott a magyar szívük. Kitántorgó napszámos, cseléd szüleikről nem szívesen beszéltek, de minden összejövetelük színültig magyar volt: magyar református liturgia a templomban angolul, magyar ételek, magyar mentalitás, magyar közösség – angolul. A gyötrelmes átmenet ideje ez a számukra, az eredendő közösségi identitás megőrzése és feloldódása egyszerre. S ebben a legnagyobb intézményes segítséget az egyház jelentette.
Igen, az egyház, az a közösség, amely védelmet és támaszt nyújtott nekik abban az iszonyatos idegi és érzelmi terheltségben, amelyet az asszimiláció folyamata valóságosan jelent az egyénre nézve. „Szívet cseréljen az, aki hazát cserél!”.
(Az Angliai Magyar Református Egyház honlapjáról.)
Ezért hát rossz gondolkodás az, amelyik úgy tekint ezekre az újonnan kivándorló magyar százezrekre, mint valamiféle tetszhalottakra, akiknek immár semmi közük hozzánk, s nekünk semmi dolgunk velük.
Nekik előbb-utóbb közösségekre lesz szükségük. Menedékre, érzelmi otthonra az új országban is.
Lehet, hogy az egyházak számára is új feladat nyílik az új magyar exodus kapcsán?
Hozzászólások