Central to Pannenberg's theological career has been his defence of theology as a rigorous academic discipline, one capable of critical interaction with philosophy, history, and most of all, the natural sciences. (Pannenberg teológiai munkásságának központi része volt a teológiának, mint szigorú akadémiai tudománynak a védelme, amely képes kritikus párbeszédet folytatni a filozófiával, a történelemmel, és mindenek fölött a természettudományokkal.)
Egy friss lengyelországi élmény nyomán épp a lengyelek vallásosságáról írtam az erre a vasárnapra esedékes posztomat, amikor Bogárdi Szabó István küldte a hírt: meghalt Pannenberg, nem akarok-e írni róla? Nem volt itt mit tenni: Pannenberg, ha szabad ilyet mondani, az én személyes ügyem. Értse jól az Olvasó: Pannenberg az én teológusom. Ő mentett meg engem az intellektuális depressziótól.
Ne várjon tehát az Olvasó valamiféle átfogó elemzést. Sokkal inkább szeretnék nagyon is szubjektív lenni, s beszélni arról a hatásról, melyet a gondolkodása rám kifejtett. Egy időben, úgy 2007 tájékán mindennapos olvasmányommá vált ő, főleg az Osiris által, Görföl Tibor zseniális fordításában magyarul is megjelentetett Rendszeres Teológiájának első két kötete (Bp.,2005, 2006). (Nagyon vártam a Vandenhoeck&Ruprecht kiadásában 1993-ban megjelent harmadik kötetet is, de ez sajnos magyarul még nem jelenhetett meg. Itt lesz az ideje egy angol fordítás beszerzésének). Nyugodtan bevallhatom, nem úgy olvastam őt, mint afféle professzionális teológus, akinek kötelessége ismernie a kurrens nyugati teológiai irodalmat, hanem sokkal inkább úgy, mint aki intellektuális elbizonytalanodásában benne találja meg azt az embert, akinek az üzenete túllendít a krízisen. Így lett Pannenberg az én személyes ügyem, s halála az én gyászom is.
Wolfhart Pannenberg (1928. október 2. - 2014. szeptember 5.)
A krízisről, amelyet személyesen is átéltem, azért merek beszélni itt, a nyilvánosság előtt, mert korunk keresztyénségének önmagáról való gondolkodásáról van szó. Ez a gondolkodástörténeti és önértelmezési válság pedig leginkább abban öltött testet, hogy teológia, mint a valóság megismerésének ma is érvényes eszköze még a keresztyének egy jó része számára is elveszítette jelentőségét. Ebben az intellektuális beszűkülési folyamatban a keresztyénség is elhitte, hogy a keresztyén üzenet immár nem az egyetemes valóság ma is érvényes értelmezése, hanem úgymond a keresztyén üzenet sorsa, igazságigénye és igazságtartalma a szubjektum ügye. Hinni nem azért „kell”, mert az Istenben megnyíló kijelentés a valóságról való beszéd egyetlen reális alapja. Hinni a valóság ellenére kell. Így lett a hitből, mint az objektív valósághoz való eljutás eszközéből a szubjektum érzelmi ügye, ahol már nem az a kérdés, hogy az önmagát kijelentő Isten objektivitása miként alapozhat meg egy objektív valóságértelmezést, hanem az, hogy mit érez az egyén. Mintha bizony a keresztyén üzenet igazságtartalma attól függne, hogy mit gondol az egyén önmagáról, a világról és Istenről, s nem fordítva. Ez a fordulat, tehát az egyén belső világának valóságértelmezési kritériumként való értelmezése alapozta meg a teológiai gondolkodás krízisét, melynek következtében a társadalomtudományok léptek elő a keresztyén üzenet igazsága igazolásának, valamint a keresztyénség létjogosultsága igazolásának elsőrendű eszközeivé. Ez a fordulat a valóságértelmezési nézőpontok versenyében leginkább a historizmus és a pszichologizmus előretörésében, valamint az úgynevezett „objektív” tudományok, azaz a természettudományok előretörésében öltött testet a teológia rovására. E gondolkodástörténeti fordulat eredményeként a teológia elveszítette intellektuális szerepét és rangját. Hallgatólagosan ugyan, de még a keresztyének is elhitték, hogy a valóságról való beszéd az úgynevezett tudományok dolga, s a keresztyénség immár nem több mint érzelmi, avagy történelemértelmezési kérdés. A keresztyén üzenet objektív igazságtartalmában való hit megrendülése így hívta elő a keresztyén üzenet igazolásának nem teológiai eszközeit. Isten objektivitása helyett így lett kiindulóponttá az egyén élménye, egyfelől, másfelől pedig a keresztyénség régisége, mint megrendült pozíciója rehabilitációjának eszköze. Nyilván mindkét apologetikus pozícióban van igazságmozzanat, ám mégis könnyen belátható, hogy a teológiáról, mint ma is érvényes valóságértelmezésről való lemondás a keresztyén önértelmezési krízis gyökere.
Pannenberg legnagyobb hatása számomra abban ragadható meg, hogy ebben a kritikus helyzetben emancipálta a teológiát, s nem volt hajlandó elfogadni az állítólagos modernitás dualizmusát, mely szerint vannak egyfelől a társadalom-és természettudományok, amelyek úgymond az „objektív” igazság megismerésére tesznek kísérletet, s másfelől vannak a kulturális emlékezetek, vagy hitek, köztük a keresztyénség, amelyeknek ugyan joguk van a létezéshez, de az igazsághoz voltaképpen semmi közük. A keresztyén teológia Pannenberg számára az objektív igazság megismerésének az eszköze, s nem volt hajlandó egy olyan kompromisszumra, hogy a teológia immár nem lehet az „objektív” valóságértelmezési kísérletek egyenrangú résztvevője. Ezért Pannenberg nem a keresztyének hitéről, mint csoporttudatról beszél, hanem az igazságról.
Ezért tudott egyszerre modern és ortodox lenni. Gondolkodása nyilvánvalóan követte az ortodoxia racionalizmusát és intellektualizmusát, s nem volt hajlandó a teológia „elfogadtatása” kedvéért lemondani arról az igényről, hogy a keresztyénség igenis az egyetemes igazság kimondására és megfogalmazására irányuló üzenet. Ugyanakkor modern is volt, ami azt jelenti, hogy a keresztyén üzenet egykori státuszának a megingását, így a teológia rangjának a folyamatos erodálódását nem a modernitás „támadásaként” fogta fel. Ellentétben Barthtal, számára felvilágosodás nem „Isten elleni lázadás”. Ezért ortodoxiája nem a keresztyén üzenet „megmentésére” vonatkozó kísérlet, hanem sokkal inkább a modern gondolkodás ismeretelméleti meghaladása, ugyanakkor modernitása nem a domináns gondolkodástörténeti folyamatokban való feloldódás.
Személy szerint pedig Pannenberg azért lehet az én teológusom (s remélem, az Olvasó ezt nem érti félre), mert a keresztyénség történelmi megrendülésében átélt személyes sors jelölte ki számomra az olvasói helyzetet. S Pannenberg válasza a keresztyénség modernkori sorsára számomra ma is iránytűként szolgál. Istennek adok Érte hálát.
Hozzászólások