Nem kívánok sommás következtetéseket levonni, a számok azonban önmagukért beszélnek! A magukat felekezeti-vallási közösségekhez tartozóknak vallók száma a 2001. évi 7.610.108 főről (az össznépesség 74,62%-a) 2011-re 5.430.837 főre, az ország népességéhez viszonyítva 54.65%-ra csökkent!
Én erre már készültem. Mármint a népszámlálásnak a történelmi keresztyénségre, azon belül a reformátusságra vonatkozó brutális adataira. De azt hiszem, nem vagyok egyedül. Valahogy „benne volt a levegőben”. A konkrét számokon lehet ugyan vitatkozni, de a Bellai Zoltán által csokorba gyűjtött adatsorok a lényeget illetően egyértelműek. Nagyon kíváncsi vagyok írásának folytatására, és főleg a végkövetkeztetéseire. Ezek az eredmények még nyilván sokáig fogják uralni a református egyházon belüli közbeszédet-és gondolkodást, (mint ahogyan uralták ezen a héten blogunkat is. Pálfi Zsuzsanna:1.153.442; Székely Attila: Kiút; Jakab Bálint: Leszámolás és elszámolás; Závodi Zsuzsanna: Egyházi jelen és jövőkép; Bella Péter: Jövőképesség.), s újólag kényszerítő erőként hatnak a történeti egyháziasság mai helyzetével való radikális szembesülésre. No meg a mai magyar társadalom szellemi arculatáról is üzennek.
A magam részéről a konkrét adatokkal most nem foglalkoznék, részletes szakmai elemzésük még várat magára. Ugyanakkor lehet és kell is foglalkozni a számokban megmutatkozó egyértelmű tendenciával: nem valamiféle új és váratlan jelenséggel állunk itt szemben. A történeti egyháziasság alakulására vonatkozó legfrissebb adatok ugyanis „csak” adalékok egy hosszabb történeti folyamat újabb fázisához. Ez a folyamat Magyarországon valamikor a 19. század második felében kezdődött, amennyiben elfogadható az a történészek által vallott tétel, hogy magyar társadalom utolsó teljesen keresztyén keretezettségű periódusa a 19.század első fele volt. A folyamat lényege szempontunkból a történelmi keresztyénség fokozatos, de megállíthatatlan térvesztése, amely annyira széles ölelésű és sodró, hogy semmilyen erő, egyházhatalmi képlet nem bizonyult elég innovatívnak vagy ellenállónak a megállítására, netán visszafordítására. Még a kommunizmus bukása után sem. (Sőt, mára már nyilvánvaló, hogy a keresztyénség társadalmi helyzetének alakulása szempontjából a rendszerváltás semmiféle cezúrát nem jelentett, hiszen társadalmunk belesimult a történelmi keresztyénség térvesztésének nagy európai trendjébe.) Erről a nagy, összefoglaló történelmi folyamról, amelynek véleményem szerint a történeti keresztyénség ma is része, az Egyháztársadalom és lelkipásztori életpálya, valamint a Néhány szempont keresztyénségünk mai helyzetének értelmezéséhez c. dolgozataimban hosszasan írtam. Miután szerintem az új adatokat is csak ennek a történeti kontextusnak a keretében lehet értelmezni, nem ismételném magamat.
Viszont a számok brutalitása nemcsak egy sürgető és elkerülhetetlen tényfeltárásra hívja fel a figyelmet, hanem – ami szerintem még fontosabb az egyházi szereplők számára – soha nem látott, nem érzékelt, nem tudatosított lélektani kihívás elé is állítja a történeti egyháziasság ma még aktív részeseit. Mert nem csak a tények lehetnek önmagukban riasztóak és ijesztőek, hanem a számadatok hatása.
Ekként a történeti egyháziasság fentiekben leírt folyamatos térvesztése, csúcspontjaként a mostani adatokkal, a történeti egyháziasság maradványtársadalmában öngerjesztő lélektani folyamatokat indíthat be, amelynek eredményeként a maradványtársadalom könnyen produkálhatja egy önmagát túlélt történeti fenomén jeleit. Na, ez az, ami a mai egyházi szereplők számára az igazi kihívás. A szokványosan dekadenciának nevezett jelenség az egyházi maradványtársadalmon belül. Írtózatosan nagy lehet a veszélye annak, hogy a számok hatása tovább erősítheti az eddig is megélt történelmi kudarcra adott válaszok helyenként tapasztalt negatív mintáit. Apátia, kiégettség, megfáradtság, önsajnálat, öngyűlölet, meghasonlás, cinizmus, anómia, depresszió. Történelmi fáradtság.
Távlatvesztés, amely az adatok olyan értelmezésében ölthet testet, mintha bizony a történeti egyháziasság formáinak az erodálódása egyenesen a hitben adott Egyház megsemmisülését jelentené. Nem lehet a történeti egyháziasság maradványtársadalma számára pusztítóbb fordulat, mint az, ha önmagát a mostani adatokból kiindulva a végleges pusztulás folyamatainak tehetetlen résztvevőjeként értelmezné.. Ez valóban maga a dekadencia lenne, az ismert jelenségeivel együtt. Ezért szerintem a mostani számadatokban nagyon komoly, tudatosításra szoruló lélektani kihívás is rejlik.
Ugyanakkor a probléma nem lélektani, hiszen akkor elég lenne csak pszichológusokat és pszichiátereket hívni a széthullás áldozatainak a kezelésére.
A történeti egyháziasság fokozatos leépülése mindenekelőtt teológiai kihívás. Persze, csak akkor, ha feltételezzük, hogy Isten a történelem ura, s talán köze van ahhoz is, ami a történeti keresztyénséggel történik.
Amint ezt a fent jelzett dolgozataimban leírtam, a magam részéről hitben azt feltételezem, hogy az a történeti periódus, amelyben ma élünk, s amelyről legújabb adataink szólnak, része egy hosszú történeti átmenetnek. Ez az átmeneti korszak, amelyik nagyjából és leegyszerűsítően a felvilágosodással kezdődött, s összefoglalóan a szekularizáció fogalmával jellemezhető, még nem zárult le. Ennek a folyamatnak lettek az áldozatai a történeti egyháziasság bizonyos formációi, valószínűleg visszafordíthatatlan módon.
Ám ebből még messze nem következik valamiféle olyan állítás, hogy az átmenetnek ez a korszaka a történelem végső fixálódása lenne. Magyarán, a történeti egyháziasság egyes formáinak a széthullása nem jelenti az Ige igazságának az összeroppanását. Sokkal inkább arról van szó, hogy még nem értünk az átmenet korszakának a végére, s még nem látjuk világosan ennek a korszaknak az Istentől rendelt értelmét. Hitben azt feltételezem, hogy az átmenet korszaka mindenféle hiedelemmel ellentétben nem a nyugati keresztyénség végleges leépülése, hanem fokozatos átmenet az Ige igazságának magasabb szintű megértése felé. A magam részéről hosszú távon a nyugati civilizációban alapvető kulturális fordulatra számítok, amelynek a tartalma a keresztyénség újraolvasása lesz. Visszanyúlás a szellemi alapokhoz, azzal párhuzamosan, ahogyan ki fog derülni a mai európai út járhatatlansága. Nem restauráció. De rekonstrukció igen. Kérdés, hogy erre a fordulatra a történeti keresztyénség készen lesz-e, vagy pedig végzetesen foglyává válik a saját múltja feletti gyászának.
Az adatok Húsvét előtt jelentek meg. Ugyanakkor nagy bajban lennénk, ha Húsvét előtti hittel lennénk kénytelenek értelmezni. Krisztus feltámadt. Nincs más tényszerű viszonyítási pont, ahonnan mai történeti helyzetünk távlatosan értelmezhető lenne. Ha a Krisztus feltámadásában adott egyetlen távlatot elveszítjük, akkor tényleg nem maradna más, csak a dekadencia. Isten óvjon meg bennünket ettől.
Veni Creator Spiritus.
Hozzászólások