Fukuyama huszonöt év távlatából is kitart amellett, hogy a demokrácia hosszú távon győzelemre van ítélve. Eredeti téziséhez azonban hozzáteszi, hogy a demokrácia sikeréhez erős államra van szükség, amely jólétet, egyenlőséget és biztonságot teremt.
Különös egybeesés ez. Miközben itthon Orbán Viktor liberalizmus kritikájától hangos a közélet, addig amott önkritikusan megszólal Fukuyama, a liberális demokrácia apokaliptikus prófétája, s fenntartva ugyan korábbi véleményét, mégis kiáll az erősebb és hatékonyabb kormányzatért. Amiből nem feltétlenül az az aktuálpolitikai következtetés vonható le, hogy lám, a mi liberálisaink itt védik azt, amit amott egy hírneves liberális véleményformáló kritizál, hanem az, hogy úgy tűnik, a liberális demokratikus társadalmakban léteznek gyakran egyediként érzékelt, ám a lokalitáson mégis túlmutató egyetemes kérdések, amelyekre a mai napig nem született egységes válasz.
A kérdés – nagyon leegyszerűsítve – ez: vajon hogyan lehet egyszerre megvalósítani a hatékony közösségi kormányzást és a szabadság társadalmát? Mára már teljesen nyilvánvaló, hogy a hagyományos kérdésfelvetés, miszerint demokrácia vagy diktatúra, az aktualitását vesztette, s a nyugati világban, ideértve hazánkat is, a diktatúra, mint potenciális alternatíva elgondolhatatlanná vált.
Ám nálunk a régi kérdésfelvetés sablonja tovább él, minek következtében itthon a liberális demokrácia mindenféle kritikája úgy tűnhet fel, mint a demokrácia tagadása és a diktatúra igenlése. S mint látjuk, ez a hamis és erőltetett, s végtelenül leegyszerűsített dogmatikus dualizmus itthon gondolati kényszerpályára küldi az ellenzéket, s egészen hiszteroid állapotokat bír előidézni, miközben, abszurd módon, alapvető egyetértés van a diktatúra elutasításában. Ha Orbán kritizálható, márpedig hogyne lenne az, nagyon is sok mindenért, akkor szerintem nem a demokrácia „felszámolása” miatt, hanem amiatt a voluntarista mód miatt, ahogyan a hazai demokrácia hosszútávú történeti-társadalmi alapját, a közép – és felsőközéposztályt, valamint a tőkés réteget meg kívánja teremteni. Másrészt viszont kérdés – mint alább látni fogjuk -, hogy egy liberális demokráciában miként lehet biztosítani egy kormány mozgásterét.
A diktatúra nálunk már nem lehet a demokrácia alternatívája. A kérdés az, hogy milyen demokrácia? Mint arra Fukuyama is kritikusan rámutat, miközben a liberális demokrácia a szabadság nevében nagy hangsúlyt helyezett a hatalom kontrolljára, előállt egy olyan helyzet, amely már-már veszélyezteti a mindenkori kormány cselekvőképességét. Foglyul ejtett kormányzat a szabad egyének társadalmában. „The inability to govern effectively extends, unfortunately, to the U.S. itself. Our Madisonian Constitution, deliberately designed to prevent tyranny by multiplying checks and balances at all levels of government, has become a vetocracy. In the polarized—indeed poisonous—political atmosphere of today's Washington, the government has proved unable to move either forward or backward effectively.” (A hatékony kormányzásra való képtelenség sajnos kiterjed magára az USA-ra is. A mi madisoniánus alkotmányunk, amely szándékosan úgy lett tervezve, hogy az ellenőrzések és egyensúlyok megsokszorozásával a kormány minden szintjén megakadályozza a tirannizmust, vétókráciává vált. A mai Washington megosztott – valójában mérgező – politikai atmoszférájában a kormány képtelennek bizonyult arra, hogy hatékonyan előre vagy hátra mozduljon.”)
S hogy a kormányfő és Fukuyama megnyilatkozásai közötti véletlen egybeeséstől, meg mindenféle napi politikai dagonyától elrugaszkodjunk, érdemes az egész kérdéskört talán kicsit távolabbról nézni. Ugyanis könnyen kiderülhet, hogy az ezen megnyilatkozásokban megfogalmazódó problematika politikai filozófiák utóbbi évtizedekben zajló vitájának egy újabb ideologikus lecsapódása.
A filozófiai vita többnyire az angolszász világban zajlik a liberalizmus és a kommunitarizmus között (John Rawls vs.Benjamin R. Barber, Robert N. Bellah, Michael Walzer, Michael J. Sandel, Charles Taylor, stb.), s nagyon leegyszerűsítve, a központi kérdés az egyén és társadalom (értsd: közösség) viszonya.
A kommunitarizmus (sajnos magyar szócikket nem találtam) arra mutat rá, hogy miközben a liberalizmus az egyént a társadalomtól független entitásként tételezi, s a társadalmat úgy képzeli el, mint atomizált egyének számtani összességét, az egyéni szabadságjogokért folytatott egyoldalú küzdelmében nem veszi figyelembe az egyén eredetének, szerkezetének, „működésének” alapvető és meghatározó közösségi szempontjait. A túlhangsúlyos egyéni szabadságigény beszűkíti a közösségi szintű cselekvés lehetőségeit, megrendíti a közösségi tudat és morál intézményeit.
A látszólag akadémikusnak tűnő vita azonban korántsem az, s megvan az érzékelhető ideológiai vetülete. Ha úgy tetszik, „benne van a levegőben”, s a problematika áthatja mindennapjainkat. A kommunitáriusok, Orbán és Fukuyama között nyilván semmilyen direkt összefüggés nincs, inkább csak olvasmányaim véletlen egybeeséséről van szó. Ám mégis különös, hogy e véletlenszerűségek egyáltalán nem erőltetett módon egy s ugyanazon problémahalmaz jeleivé állhatnak össze. Igenis felvetődnek a mai nyugati liberális demokráciák eszmeiségének, s ennek következtében működőképességének az alapvető kérdései. S ezek között az egyik legnagyobb kérdéskör az egyén eredete, az egyéni szabadságjogok, a cselekvőképes kormányzat, az egyén és közösség viszonyának témái köré csoportosíthatók.
A vita nem zárult le. Ám annyi világos, hogy ma a valódi kérdés nem az, hogy liberális demokrácia vagy diktatúra. Ez hamis dualizmus. Hanem az egyén és közösség, szabadság és hatalom viszonyának a kérdései a szabad társadalmon belül.
De – teszem hozzá teológusként - ez még csak a felszín. A szabadság önmagában üres, amennyiben a demokrácia cél, és nem eszköz. A valódi kérdés még csak ezután jön: szabadság – mivégre? – De ez már egy másik poszt.
Hozzászólások