A kiadványban minden igazhitű muzulmánt arra szólítanak fel, hogy fogadjanak hűségesküt Abu Bakr al-Bagdadinak, akit az iraki szunnita lázadók kalifának kiáltottak ki.
Mondhatjuk természetesen, hogy az Iszlám Állam megalapítása, a brutális erőszaktól sem visszariadó hatalmi törekvései messze nem képviselik az egész iszlámot, hanem csak azon belül egy szélsőséges mozgalomról van szó, amelynek terjeszkedését remélhetőleg sikerül majd megakadályozni. Ám e fontos különbségtétel ellenére és mellett, igenis – a földrajzi távolságok ellenére is – okkal erősödik fel az a már a hétköznapok szintjén is egyre gyakrabban hallható diskurzus, amely újra és ismét az európai kultúra nagy kihívását látja az iszlám fokozódó európai jelenlétében. Egyszerűbben is lehet fogalmazni: szaporodnak az iszlámtól való félelem és fenyegetettség jelei. Vajon miért?
Ma ugyan felesleges jóslásokba bocsátkozni, de nagy valószínűséggel az a fejlődési modell az iszlám európai jelenlétéről és jövőjéről, amely alapul szolgált arra, hogy Európa megnyissa határait a muzulmánok számára is, nem fog működni. Sőt, számomra egyre nyilvánvalóbb, hogy a problematika legmélyén alapvető eszmei-világnézeti kérdések húzódnak meg, amely kérdésekkel Európának szembesülnie kell. Akárhogyan is, két világ találkozik itt, pontosabban két világkép, amelyek között lehetséges és szükséges is ugyan valamiféle párbeszéd, ám ettől még a két látásmód közötti alapvető elvi különbség áthidalhatatlannak tűnik.
Napjainkra, egyre inkább konfrontálódva az iszlám belső természetével, az a fejlődési modell vált ugyanis kérdésessé, amelyik azt feltételezte, hogy modernizáció és szekularizáció feltétlenül összetartozik, egymást feltételezi, sőt az előbbiből automatikusan, sőt törvényszerűen következik az utóbbi. Ez nyilvánvalóan a nyugati modell. A gondolkodási folyamatok alakulásának egy olyan sajátossága, hogy vallásosság és racionalitás szétvált egymástól, minek következtében a hitben megfogalmazott ismeret már nem úgy tűnik fel, mint a valóság végső és egyetlen magyarázó elve és kerete: hinni a valóság ellenére kell. Messzire vezetne most azt elemezni, hogy a régi keresztyén világkép összeomlásának milyen belső okai vannak, s vajon mégis, ennek ellenére, miért is mondható, hogy a nyugati fejlődési modell alapvető jellegzetessége a vallási tudat összefoglaló, értelemadó szerepének a fokozatos leépülése.
Ez a nyugati fejlődési modell azonban könnyen úgy tűnhet fel, mint „a” fejlődési modell, az egyetlen, a törvényszerű, az általános történelemnek egy feltételezett, „szükségszerű” menete. A szekularizáció innen nézve pedig nem valamely korszakhoz köthető sajátszerű jelenség, hanem egyenesen a történelem végkifejlete, amelynek az a lényege, hogy az ember a régi vallási világkép meghaladásával nyeri el valódi öntudatát.
Az iszlámmal való mai konfrontálódás azonban óhatatlanul felveti a kérdést: biztos, hogy ez az egyetlen fejlődési modell? Az iszlámban ugyanis az a meglepő, hogy a fenti kettéválás jeleit egyáltalán nem mutatja. Egyik lányom most jött haza egy kisebb, kéthetes európai körútról, s mondja, hogy az egyik parkolóban egy muzulmán senkitől sem zavartatva leterítette szőnyegét, s elmondta imáját. S erre kevés azt mondani, hogy a „szokások hatalma”. Ha jól sejtem, lényegesen többről és mélyebbről van itt szó. Egy másik modellről, amelynek az a lényege, hogy az iszlám a nyugati modelltől eltérően hit és modern racionalitás között nem lát ellentétet, sőt képes arra, hogy a hitbe, mint világképének a végső keretébe illesszen bele mindent, amit az „új világ” hoz. Úgy tűnik, az iszlám számára a hitben tételezett univerzum továbbra is megmaradt a valóság végső és egyetlen értelmezési keretének, s nem következett be a nyugati fordulat. Az iszlámban mintha fordított lenne az irány: a modernitás nem feszíti szét a régi vallási világkép kereteit, hanem a vallás integrálja a mindenkori modernitást.
Ez a világkép, ez a külső körülményektől független totális azonosulás a hitben megfogalmazott univerzummal nyilvánvalóan zavarba ejtő az európai reflexív gondolkodás számára, amelynek a sajátossága éppen az, hogy folyton folyvást önmaga hitére kérdez rá.
Azt gondolom, hogy ma, az iszlám európai jelenlétével való konfrontálódás legmélyén e két modell konfrontálódása zajlik. Az igazi nagy kérdés, hogy vajon a nyugati modell tényleg az egyetlen modell-e? Amennyiben igen, akkor pusztán arról van szó, hogy az iszlám el van maradva néhány évszázaddal, s a nyugati modellben megismert, felvilágosodásnak nevezett szakasz előtt áll. A kérdés ma még megválaszolhatatlan. Ami azért aggályos, mert erre a modellre épül fel az a feltételezés, hogy az iszlám integrálható Európába.
Viszont okkal tehető fel a teoretikus kérdés: mi van akkor, ha az iszlámmal való mai európai találkozás messze nem csak egy szimpla találkozás egy másik vallással? Mi van akkor, ha az iszlám megtestesít egy másik modellt, amely számára egész egyszerűen ismeretlen a nyugati modell? Ebben az esetben ugyanis az iszlám messze nincs lemaradva, s teljesen félrevezető egy olyan hipotézis, hogy majd ott is megvalósul a nyugati folyamat.
Minden esetre az nyilvánvaló, hogy az iszlám jelenléte sürgető igénnyel veti fel az európai identitás mibenlétének a kérdéseit, s önreflexióra hív. E folyamat szükségszerűen magával hoz egyfajta keresztény önreflexiót is, sőt, óhatatlanul is felvetődik a nyugati modellnek, mint a történelem fejlődéséről szóló egyetlen igaz és egyetemes modellnek az igazságtartalma is.
Hozzászólások