Ferenc ezzel kapcsolatban azt emelte ki, hogy mindenki számára az a legfontosabb, hogy jót tegyen, függetlenül attól, hogy kinek mi a személyes hite. Idézett egy beszélgetést, melyben megkérdeztek egy papot, hogy üdvözülhetnek-e a nem hívők. A pápa ennek a papnak a szájába adva mondta: „Igen, az ateisták is. Mindenki. Találkozzunk és tegyünk jót.
Úgy látszik, Ferenc pápa valamit nagyon megértett korunk egyik alapvető adottságából: a globális kommunikáció már-már szinte arra képes, hogy néhány mozdulattal verbális és képi világokat teremtsen, mintegy új valóságot hozva létre. Látni valóan, az új pápa gesztus-politikát folytat, egyszerű, könnyen dekódolható szimbólumokat használ az egyház újraépítésére. Az a célja, hogy lebontsa az emberek millióiban sajnálatosan rögzült – jelentős részt épp a kommunikáció által felépített - negatív képet a bezárkózó, ítélkező, doktriner, életidegen, „megmondó”, képmutató egyházról, s fölépítsen egy másikat: a szerethető, emberbarát, nyitott és barátságos egyház képét. A pápa ezzel folyamatosan zavarba hozza a „világot”, a sajtó nem is tud kitérni előle. A hatást azzal éri el, hogy korábbiakhoz képest fordított kommunikációt alkalmaz: nem abból indul ki, hogy az egyház tanítását didaktikusan tolmácsolja, hanem abból, hogy milyenek azok az emberek, akikhez ezt a tanítást el kell juttatni. Új nyelvet alkalmaz. Most azt találta mondani, hogy az ateisták is üdvözülhetnek. Ha a tan felől nézzük, ez lehetne akár herezis is. Nonszensz. Ha jól érzékelem, nem elfogadhatatlan hitelvi engedményről van itt szó, hanem nagyon is mély üzenetet hordozó nyelvi gesztusról.
E tartalmi mélységnek pedig az a lényege, hogy újratematizálja és újraértelmezi a ma ateizmusnak nevezett, mondhatni többségi nyugati világnézeti beállítódást, s azt mondja, hogy az ateizmus jelensége nem is biztos, hogy mindig az, aminek látszik. Ezzel mintegy témává teszi a mai keresztyénség egyébként mindennapi tapasztalatát, az együttélést az ateizmussal, de nem a doktrína felől, hanem az élet, a tapasztalat felől, s azt mondja, hogy még mielőtt a doktrína hagyományos kalickáiba préselnénk a mindennapi valóságot, fordítsunk a dolgon, s nézzük előbb az életet: biztos, hogy a leegyszerűsítően és felületesen ateizmusnak nevezett jelenség minden esetben elvi ateizmust takar?
Ha le akarnám fordítani mai nyelvre, amit a pápa üzent, akkor az valami olyasmi lenne, hogy az ateizmusnak is lehet morális töltete. Ez persze így kockázatos kijelentés, sőt tényleg herezis, hiszen ez azt jelenti, hogy az ember Isten nélkül, sőt Isten ellenében is lehet morális lény, vagyis Isten nélkül is lehet tudni jóról és rosszról. De szerintem nem erről van itt szó, hanem sokkal inkább arról, hogy az általánosan ateizmusnak nevezett jelenséget az élet felől, közös tapasztalatunk felől is meg kell vizsgálnunk, s könnyen kiderülhet, hogy a sokszor felületesen, elitélően, s csak a doktrína felől értelmezett és emlegetett hétköznapi ateizmus valódi eszmei tartalma messze nem ateizmus. Magyarán, még az is előfordulhat, hogy a ma könnyedén csak ateizmusnak nevezett általános világnézeti jelenséget nem feltétlenül és kizárólag csak valamiféle elvi ateizmus alapozhatja meg. A valóság ennél bonyolultabb.
S különös módon ezt megerősítheti a keresztyének mindennapi tapasztalata is. Míg egyfelől az ateizmus és az istenhit között feloldhatatlan elvi ellentét feszül, addig másrészt a hétköznapi tapasztalat eme feszültséget nem feltétlenül, és nem mindig igazolja. Avagy kinek ne lenne ateista barátja, rokona, ismerőse, kollégája? Még jó, hogy a gátakon nem úgy szelektálják az embereket, hogy hívő/ateista.
Ismerek egy embert, aki ateista. Évtizedek óta él hűséges házasságban. Gyermeki vannak, unokái vannak. A gyermekeit mintaszerűen nevelte fel, felnőtten is rajonganak apjukért. A munka az élete. Megbízható, pontos. Az emberekkel figyelmes, mindig segítőkész. Soha nem panaszkodik. Jó kedélyű. Örül a családjának, a munkájának. Inkább jót mond ismerőseiről, vagy hallgat. Mértékletes, józan, nem élvhajhász vagy pénzhajhász. Nincs szenvedélybetegsége. Ha rá kellene bíznom bármit is, pénzt, ingatlant, ingóságot, papír nélkül is rá merném bízni. Különb sok ítélkező, önsajnáló, boldogtalan, üdvegoista, fölöslegesen ellenségképet gyártó, mogorva, érzelmi analfabéta, vagy az egyházat csak szolgáltató intézménynek, kifutópályának, ellátó-rendszernek használó úgynevezett keresztyénnél. Van egy sziklaszilárd erkölcsi értékrendje, amely számára magától értetődő. Nem beszél róla. Talán nem is tudna. Csak teszi a dolgát.
S ha most felteszem a kérdést, hogy életvitelét, erkölcsiségét, az emberekhez való viszonyát illetően miben különbözik ez az ember a hívőtől, akkor azt kell mondjam, egyetlen egy dologban: nem jár templomba. Nem folytat egyházias életvitelt. Azt az erkölcsi világrendet, amelyet képvisel, nem Istenből eredezteti, s nem köti az egyházhoz. Erkölcsi meggyőződésének nincs keresztyén öntudata, nincsenek számára megfogalmazható transzcendens alapjai. Ugyanakkor, ha felteszem azt a kérdést is, hogy vajon ebben az emberben honnan származhat mégis ez a belső meggyőződés az élet erkölcsi komolyságáról, akkor nem tudok rá más választ adni, csak azt, hogy a keresztyénségből. Honnan máshonnan? A szülei, nagyszülei még jártak templomba. Ő már nem. Az ő életében az egyháziasság mint áthagyományozott közösségi életforma megszakadt. De vajon állítható-e, hogy egyúttal ateistává is vált? Vajon nem arról van-e szó inkább, hogy az ő életében az az erkölcsi világrend, amelyet a keresztyénségtől örökölt, elveszítette egyházias öntudatát, következésképpen nyelvét és a hagyományosan hozzárendelt egyházias életformát?
Vajon nem lehetséges-e, hogy az ateizmusnak nevezett jelenség mögött gyakran nyelvi probléma húzódik meg, s szó nincs arról az áthidalhatatlan elvi szakadékról, amely amúgy az ateizmus és a keresztyénség között ismeretelméletileg-teológiailag valóban fennáll? Vajon nem lehetséges-e, hogy nagyon is sokan az úgynevezett ateisták közül úgy élnek a keresztyénség még mindig normaadó közegében, hogy közben ez nem tudatosul a számukra, hanem magától értetődőségként jelenik meg? Hogy tehát a keresztyén értékrend úgy vált bensővé a számukra, hogy közben elveszítette hagyományos nyelvét és az egyháziasságban külsővé vált formáját? Erre a körülményre utalhat egyébként az a legutóbbi adat is, hogy Magyarországon csak nagyon kevesen (147 386) vallották magukat ateistának. Vagy azért, mert nem is tudták sokan, mit jelent a szó, vagy azért, mert egyháziatlanság és elvi ateizmus nem feltétlenül fedi egymást.
Ferenc pápa mondata az üdvözülő ateistákról sok-sok elvi kérdést is felvet, amelyeket itt nyilván nem tárgyalhatunk. Ha elvi kijelentésnek vesszük, könnyen félreérthető, sőt abszurd. De szerintem nyelvi gesztusról van szó. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy egy nagyon érzékeny, ritkán vagy sohasem tárgyalt jelenségre tapintott rá, amely a keresztyén hagyományszakadást követő mai általános világnézeti tudatok mélyrétegeit, és nyelvi külsővé válását érinti.
Hozzászólások