A választ nem a tanítótól kapom, hanem a videoinstallációs kiállítás megálmodójától, Füle Tamástól. A Parókia portál szerkesztőségvezetője évek óta kerülgette már az elhagyatott taliándörögdi romos épületet, mígnem a ház „elkezdett beszélni" hozzá.
A budapesti teológia és portálunk munkatársainak kreatív csapata a taliándörögdi református templom udvarát varázsolták a játék, a baráti beszélgetések és az elmélyedés helyszínévé.
Hulló körte, vakolat, áldás - Parokia
Ez a ház így él egy kicsit, bekapcsol valami folytonosságba, nem erőszakosan. Valahogy így kell ezt. Persze lakhatatlan, de elmélyülésre, pillanatnyi megállónak jó. Mondom, hogy példázat nekem. Mert a tradíciót valami ilyesminek gondolom, régi korok egykori jelenének leszűrt értelme, ami hozzátesz a mi jelenünkhöz.
Egy omladozó ház példázata és egy élettel teli tér - reformátusok a Művészetek Völgyében - Reposzt
Láttam a kiállítást, ami nem is kiállítás.
Füle Tamás, a Parokia szerkesztőségveztetője, azt találta ki, hogy a taliándörögdi régi kántortanító házának helyiségeibe a mennyezetről leereszkedő fémtartókra képernyőket tesz. A megroggyant épület amúgy üres, ami még jobban kiemeli a kontrasztot múlt és jelen életfeltételei között. A képernyőkön különböző tematikájú, az adott helyiség eredeti funkciójának megfelelő, saját készítésű filmek futnak.
Meghökkentő, meglepő, mondhatnám abszurd. Egy omladozó, az eredeti berendezéseitől megfosztott házban mai technikai eszközök, magányosan, amelyeken mégis felidéződik a valaha volt élet.
Nem csoda, ha a látogató először zavarban van. Én legalábbis igen. Mi ez? Erre a látványra nem lehet felkészülni. Az ötlet zseniális.
Attól az, hogy miután a ház üres, a mai technikai eszközök önmagukban válnak egy 18.század végi épület berendezéseivé, túlnőnek a kellék-szerepen, s nem maradnak pusztán a szemléltetés eszközei. Ezáltal létrejön egy másik, lényegi valóság, pontosabban a valóságértelmezés lényegibb szemlélete, ami a látogatót kiemeli a beszűkített jelen (számomra fojtogató) fogságából, és szembeállítja korunk időtudatának felszínes közhelyeivel. Megszületik a múltjelen. Történelmi időmetszetek egymásra és egymásba csúszása, amely által létrejön a látogatóban valamiféle komplex tudat az idő folytonosságának és egységének a valóságáról. Valami olyasmi, hogy ami volt, az van is, s ami elmúlt, az lesz is.
Nem egyházi múltsiratás ez. Ezt jól ismerjük. A gyászt a fölött, ami elmúlt. Rogyadozó épületek, pap nélküli parókiák, kiürült templomok: megroggyant hitek. Amikor a múlt elvesztése feletti rémület egyenesen a jövő elvesztése feletti rémületté válik. Amikor a múlt romjai nem üzennek immár mást, mint egyenesen az idő végét. Ez a jól ismert egyházi önsajnálat pedig éppen a mai valóságértelmezések reflektálatlan elfogadásából fakad.
Füle Tamás videó installációjának a varázsa az időszemléletében van. Meghaladja a ma szokásos kliséket, a múlt és jelen, hagyomány és modernitás dualizmusát, s egy szokatlan mozdulattal új szemléletet ad, s a múltat azzá teszi, ami egyébként mindig is: a jelen részévé. És mindezt úgy, hogy múltat nem számolja fel. A ház érintetlenül az, ami volt, de még így, romosan is képessé lett a jelen aktív szereplőjévé válni.
Nekem ez a taliándörögdi református jelenlét tetszik. Ezt hívják indirekt missziónak. Ezt a lehetőséget fedezte fel a Parokia, immár nem először, ezúttal a Művészetek Völgyében.
A „kiállítást” ma és még holnap lehet látni. A példa mindenképpen továbbgondolásra érdemes.
Nem a múltat kell siratni. Jelen kell lenni. Mégpedig a mai valóságértelmezési kliséket kritikusan meghaladó látással.
Szemlélet, ötlet, fantázia. Lélek.
Hozzászólások