Két éve még leszólták az egyetemen azt a politológushallgatót, aki a Jobbikot támogatta, most viszont már nem cikizik.
Ez a hír a Jobbik előretöréséről az egyetemista fiatalok körében engem megdöbbentett, sőt meg is ijesztett. Mi folyik itt? A Jobbik, noha parlamenti párt, mégis csak olyan politizálást folytat, amelynek a gesztusai, szimbolikája és retorikája szembemegy mindennel, amire nézve ma Magyarországon, minden hiedelemmel ellentétben, közmegegyezés van bal és jobboldal között. Mert noha a mai közéleti témákat a Fidesz-kormány és az EU közötti konfliktus uralja, és ez komoly kérdés valóban, az egész egyszerűen nem igaz, hogy a jelenlegi magyar kormány felmondta volna az európai értékközösséget.
Ezzel szemben a Jobbik folyamatosan ezt az általános közmegegyezést provokálja, sokszor olyan módon, amely alkalmas a magyar és az európai történelem legsötétebb korszakainak felidézésére (tiszaeszlári per). A Jobbik gyakran a kereteken kívülre helyezi magát. S ahelyett, hogy marginalizálódna, növelni tudja népszerűségét a fiatalok között.
Mi folyik itt?
Teljes függetlenül a Jobbik megítélésétől, nyilvánvaló, hogy ezek szerint a párt meg tud szólítani társadalmi csoportokat, ráadásul fiatalokat. Akárhogyan is, ezek szerint igényt elégít ki, s ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy jól, vagy rosszul. Ezért talán érdemes lenne azzal foglalkozni, miféle igényről lehet itt szó, amelynek kielégítését a fiatalok között sokan éppen a Jobbikban vélik megtalálhatni?
Azt hiszem, ez a társadalomlélektani folyamat valami nagyon fontos jelenségre utal. Mintha a jobboldali – konzervatív fordulat radikalizálódásáról lenne itt szó, ami újabb, szerintem szélsőséges, de valóságalapot nem nélkülöző reflexió arra a gondolkodási sémára, amelynek keretében a mai Európa önértelmezése főleg a filozófiai liberalizmus hatására az európai és hazai nyilvánosság előtt prezentálva lett.
Ez a séma valahogy úgy szól, hogy minél inkább haladunk előre, s Európa minél inkább kialakítja önmaga új szellemi identitását, annál kevésbé fognak érvényesülni a hagyományos érték-és magatartásminták. Kialakul a szabad, független és autonóm egyénekből álló értéksemleges és multikulturális társadalom, amelyben az egyetlen igazi közmegegyezéses érték az egyetemes tolerancia elve lesz. Ennek az új társadalomnak a zászlóvivője természetesen a fiatalság, akiket már nem érdekel a múlt, akik fittyet hánynak mindenféle tekintélynek, korábban „szent”-nek, „igaz”-nak elfogadott értéknek, s hangosan kinevetik apáik hazug és képmutató világát. Élvezik a kötöttségektől való szabadulást, a belső elfojtásokat okozó hagyományos értékvilág összeomlását, azt az általános szellemi és erkölcsi kontrollt, amit a hagyományos, keresztény európai társadalmak a polgáraikra oktrojáltak. Mi több, nem kell most már vesződniük az Európát vérrel öntöző nacionalizmusok érzelmi terhével, merthogy íme, a modernitásban megszületik a történelmi eredetű érzelmi kötöttségektől tehermentesített egyén, akinek az életében egyetlen értékelvű feladat van: az, hogy kinek tekintse a másikat.
A fordulat folyamata, amire utaltam fent, abban ölt testet, hogy úgy tűnik, itt az ideje egy másik kérdésnek is. Jó, hogy tudom, miként tekintsek a másikra, de most már jó lenne tudnom, ki vagyok én. Elég volt már a toleranciáról, a másik tiszteletéről, az emberi jogokról, a demokráciáról való egyoldalú papolásból. Ez mind rendben van, de most már ideje lenne talán arról is beszélni, hogy ebben a nagy toleráns egymásra borulásban, megértésben, szolidaritásban hol vagyok én, ki vagyok én? Jó, hogy megértem a másikat, de most már önmagamat is érteni kellene.
A konzervatív fordulatban megjelent valami, valamiféle orientációs fordulat, valamiféle határozott identitásigény, amely a demokratikus Európában nem a közösségi múlt kötöttségeitől megszabadított jövő, hanem a hagyományos értékvilág felől kívánja megalapozni önmagát. Csakhogy míg a konzervatív realizmus a mai európai értékközösségen belül értelmezi önmagát, addig a Jobbikban megjelenő radikalizmus túlmegy ezen, megtestesítve a mai Európától való elidegenedés érzésvilágát.
Bevett és közismert vélekedés, hogy a radikalizmusnak, a szélsőségeknek az általános anyagi létbizonytalanság a melegágya. Bizonyára így van.
Azonban én nem becsülném le azt a számomra nyilvánvaló körülményt, hogy noha létrejött az Európai Unió, amelynek immár mi is tagjai vagyunk, valahogy mára tartalmilag még nem tudott kialakulni és fixálódni a szellemi Európa, az a végső keret, amelyhez való tartozás az önértelmezés és a társadalmi kohézió általános alapja lehetne. Mert az igaz ugyan, hogy a demokrácia, az emberi jogok, az egyetemes tolerancia, az egyén szabadsága, a szolidaritás fogalmainak újraértelmezésével létrejött Európában az együttélés erkölcsi - szellemi kerete, csakhogy az egyén ebben az első renden viszonyulási értékrendben és értékközösségben még mindig magára van hagyva arra nézve, hogy mit gondoljon önmagáról.
Az igazságok demokratikus világában létrejöhet tehát egy világnézeti vákuum, egyfajta általános tájékozódási bizonytalanság, ami igenis táptalaja lehet mindenféle radikalizmusnak, s mint a tiszaeszlári per felemlegetése kapcsán láttuk, igenis potenciálisan veszélyes és veszedelmes eszmei áramlatoknak. A szélsőségek erősödése mindig a világnézeti tájékozódás társadalmi alapjainak a gyengeségét is jelzi, másrészt pedig a fogódzók iránti igényt.
A Jobbik persze nem alkotott koherens világképet, de az több mint figyelemre méltó, hogy a hagyományos európai értékrend felé való tájékozódásában a mai EU-val szemben fogalmazza meg önmagát, létrehozva egy kvázi duális Európát. Harsány, provokatív, gyakran a nagyotmondás igényével megfogalmazott üzenetei ("nem vagyunk demokraták") adja radikalizmusát. Egy ilyen erősen szimbólikus mondatban összegződik minden, a mai EU - beszédmóddal és önértelmezéssel kapcsolatos fenntartás.
Ugyanakkor éppen a "Jobbik - jelenség" utal arra, hogy a mai Európában a tájékozódási pontok keresésében, generációkon túlnyúlóan továbbra is működnek olyan történelmi adottságok, amelyeknek újraértelmezése - politikai hovatartozástól függetlenül - elkerülhetetlen. (Ezért szerintem felszínes kísérlet a szélsőjobb előretörését csak a hazai pártpolitikai küzdelmek felől értelmezni.) Mindenekelőtt a történeti kereszténység és a nemzet fogalmára gondolok.
Meglehet, éppen az ijesztő emlékek miatt, de az önértelmezésében a baloldali – liberális gondolatvilág által uralt Európa e két alapvető identitásfaktor újraértelmezését elmulasztotta, a hagyományos Európával szemben fogalmazta meg önmagát, ahelyett, hogy az „új” és a „régi” Európa ma is vállalható szintézisének megalkotására tett volna kísérletet. Holott, ennek a kísérletnek igenis megvannak az eszmetörténeti alapjai. (Ehhez ld. többek között, Habermas: Time of Transitions).
Ez könnyen bizonyulhat majd történelmi hibának, hiszen ezzel teret adott olyan szélsőségeknek, amelyek már a mai Európával igenis közösséget vállaló konzervativizmuson túl, és azzal szemben EU – ellenesek. Erről sajnos van hazai tapasztalatunk. (Ami engem illet, konzervatív keresztyénként kézzel – lábbal tiltakozom a hagyományos európai értékrend szélsőjobboldali kisajátítása ellen, s ennek e blog rendszeres szerzőjeként már az induláskor hangot adtam.)
A Jobbik megerősödését nem reagálnám túl, de nem is becsülném le. Annál is inkább nem, mert az egyetemi fiatalságban, tehát a jövő értelmiségében és középosztályában megjelenő igényről van itt szó. Inkább jelzésnek fognám fel arra nézve, hogy a gazdasági kérdéseken túl, a demokrácia általános jogi problematikáján túl, igenis vannak itt még évezredes történelmi eredetű, tartalmi – világnézeti kihívások, amelyekre az európai modernitásban is válaszolni kell. Pártpolitikától függetlenül.
Hozzászólások