2013.07.17. - Köntös László
A fenti rövid videó arról szól, hogy megkérdeznek néhány külföldit, vajon hogyan ejtenék ki a tervezett magyar légitársaság nevében (Sólyom Hungarian Airlines) szereplő magyar szót. Persze, nem tudják helyesen kiejteni. Szerintem legyen ez az ő bajuk. A légitársaság, ha lesz belőle egyáltalán valami, használjon nyugodtan magyar szót a nevében, s akik meg nem tudnak magyarul, ejtsék ki úgy, ahogy akarják.
Noha nincs kimondva, a videó üzenete mégis egyértelmű: ha már indul egy ilyen vállalkozás, olyan nevet kellene választania, amelyet mindenki ért, és ki is tud ejteni. Könnyen belátható, hogy egy ilyen névvel a külföldi nem tud mit kezdeni. Szóval itt van megint ez a magyar nacionalista bunkóság, amely képtelen felfogni, hogy a magyar nyelv nem több egzotikumnál. A név tehát rossz, mert az „emberek”, ott kívül a magyar puszta belterjes világán, ezt a szót nem tudják kiejteni, s csak zavart okoz a fejükben. Ehelyett nyilván valami érthetőbb nevet kellett volna választani, hogy a külföldieknek ne kelljen bajlódniuk ezzel a magyar izével.
Szerintem pedig ez az eset tipikus példája a magyar önutálatnak, amely nagyjából úgy írható le, hogy ami magyar, magyarosan hangzik, az egyenest maradi, provinciális, trágyadomb szagú, valami itt maradt penetráns illat a fejlett nyugat hátsó udvarából, a büdösmagyarparaszt régi világából, aki a saját öntudatlan magyarságába úgy bele van süppedve, hogy képtelen érzékelni a „magasabb rendű világot, ott kint”.
Ez az önutálat nyilvánvalóan egy sérült, kisebbségi tudattól szenvedő, perifériális nemzet öntudata és identitása, amely folytonos megfelelési kényszerében úgy gondolja, hogy a „progresszió”, a „modernitás” egyenlő a kritikátlan nyelvi alkalmazkodással. Így önt el ma már szinte mindent ez az anglománia, az önleértékelésből fakadó elvágyódás nyelvi formája, amelyet az az illúzió éltet, hogy ez a verbális szimbolizmus a saját utált és megvetett hátsó udvari létünk meghaladásának a kiváló eszköze.
Csak az a baj ezzel az egésszel, hogy egy valódi nyugati nézőpont felől nézve ez az eszeveszett verbális vágyakozás a magyar belterjességből a tágas világba úgy röhejes, ahogy van. Csak figyelni kell némely rádiós csatorna műsorvezetőinek angolságát, ahogyan felvezetik az egyes dalok címét, természetesen fordítás nélkül (ezeket miért is kellene lefordítani a hülye magyarnak), hogy rögtön kiderüljön, nem tudnak ők rendesen angolul, de a pórnépnek ez jó. Az angol anyanyelvű meg hasát fogja nevettében.
Mindegy, az illúzió mégis hat: van Győr és Pápa között egy falucska, s a főút mentén az egyik épületen óriási méretű cégtábla, imígyen: „Manhattan Pub”. Szakadj meg, szív! Ezen aztán tényleg derül az amerikai. Így lehet tudatlan és önmagukat lenéző magyarokkal elhitetni, hogy ha angol verbalitásba költöznek, akkor egyenesen a lenézett és utált identitásuk cserélődik ki valami magasabb rendűre. S jönnek az ismeretlen keresztnevek, az angol feliratú pólók, amelyek jelentéséről a viselőjének lövése sincs, de hordja mégis. Mert ez úgymond olyan „fiatalos”, "modern”, megadja a "progresszivitás" illúzióját. Ez egyszerűen röhejes, mert pont az ellenkezőjét üzeni, mint amit üzenni akar. Azt üzeni, hogy ezek a magyarok utálják önmagukat, s úgy akarnak szabadulni saját perifériális helyzetükből, hogy saját kis szűkös világukat általuk is ismeretlen idegen szavakkal dekorálják. Mert ami ismeretlen, az jó. Ami meg magyar, az túl földhözragadt: legyen tehát „Manhattan Pub”, „Józsi kocsmája” helyett. Manhattan Pub természetesen soha nem lesz, Józsi kocsmája pedig lehetett volna, például egy jó kis magyar falusi közösségi hely, de az meg nem kellett. Így nem lesz a miénk, ami soha nem is volt az, de önutálatunkban elvesztjük azt is, ami a miénk volt. Kedvenc témámról, a "progresszió" nevében lenézett keresztyén hagyományunk önkéntes feladásáról már nem is beszélek. Marad tehát a kiüresített identitás pótlása nyelvi ábrándozással. "Mert akinek van, annak adatik. Akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van."
Nem is olyan régen egy konferencián voltam Franciaországban, Nizzában. A város éppen nem mondható a francia nacionalizmus provincializmus eldugott kis helyének. Hemzseg az "idegenektől". Este döbbentem rá, amikor pakoltam ki a bőröndömből, hogy nem vittem magammal zoknikat. Nosza, másnap reggel irány a bolt. Állok a sorban a zoknikkal, s szórakozottan köszönök a pénztáros hölgynek: „Morning!”. Mire ő majdnem meggyilkolva a tekintetével minden szótagot külön hangsúlyozva visszaköszön: „Bonjour Monsieur! ”. Rögtön tudtam, hogy nagyon nagy hibát követtem el. Ösztönösen angolul szólaltam meg, elfelejtve, hogy Franciaországban vagyok. De tetszett a dolog, visszaköszöntem hát franciául. Közben meg irigykedtem rá, egy öntudatában egészségesebb nemzet polgárára, akinek a számára teljesen ismeretlen ez a mi magyar világunk. Mert nekem néha úgy tűnik, a mi hazánkban két út van: vagy önmagadtól elidegenedett kozmopolita leszel, vagy önmagadba zárkozó "fasiszta". Nincs átmenet, nincs kibékülés, nincs saját nemzeti identitáson alapuló világpolgári tudat.
S itt a végén, muszáj személyesnek lennem, elkerülendő esetleges félreértéseket. A fenti sorokat nem azért írtam, hogy valamiféle hamis tradícionalizmustól fűtött, bezárkozó magyarságtudat nevében tiltakozzam minden ellen, ami nem magyar. Évekig éltem Amerikában, s azt gondolom, hogy az angol nyelvhez van némi közöm. Nem okoz problémát ma sem, ha lelkipásztorként akár egy gyülekezetben, akár egy konferencián ki kell állnom emberek elé, s megszólalni angolul, akár papír nélkül is. Hálás vagyok Istennek, hogy idegen nyelvi közegben és kultúrában is élhettem, s viszonylag tűrhetően el bírtam sajátítani egy világnyelvet. Be kellett lássam: enélkül ma már nem lehet részt venni a globalizált világban. Senki nem fog alkalmazkodni hozzánk: kis nép vagyunk, egzotikus nyelvvel. Nem csoda, ha az ember megérkezik, mondjuk Chicago-ból a Ferihegyre, úgy érzi, mintha egy tanyasi repülőtérre szállt volna le.
De mégis, ez a mi hazánk, ez a mi nyelvünk, ez a mi nemzetünk, ez a mi identitásunk. A világpolgári tudat felé nem a magyarságunk utálatán keresztül vezet út. Sőt, ez az ismert magyar önutálat nagyon is provinciális, mert kisebbségi tudatot fejez ki, amelyet kényszeres alkalmazkodással kompenzálni kell. Na, ez az, ami olyan röhejesen mucsai.
Maradjon tehát a „sólyom” szó a légitársaság nevében. Majd az emberek megtanulják. Ha meg nem tudják jól kiejteni, annyi baj legyen. Legyen akkor "szólijum". Pontosabban: "soliyum" [sɔlɪjəm]. Who cares.
Hozzászólások