Adva van a feladat: keress egy hírt, amire reflektálhatnál. Csakhogy ez a blog vállaltan egyházias, tehát a szerző nem dobhatja félre a naptárat. Ma Pünkösd van. Ám az ismert oldalakat böngészve, ez valahogy nem jön át. Hiába jön a Szentlélek, Ő sem bírja áttörni a magyar populáció ingerküszöbét. Nem lesz az eseményből hír, legfeljebb majd utólag megtudjuk tíz – tíz másodpercben, hogy a történelmi egyházak vezetői hol, miről prédikáltak. Ezért aztán inkább levonom a következtetést: így jártam. Nincs mire reposztolni. Az ismert nem egyházi oldalakon a Pünkösd nem téma. Rendben van, elvégre egy befolyásos oldal nem lehet hittani szócső. De hogy még annyi sem, hogy mégis, Pünkösd minek az ünnepe, az már sok. Ez van. Szabadság. A művelt, keresztyén gyökerű Európában szabad a keresztyénség alapvető ünnepeit illetően is bunkónak maradni. Ez az új hittan. Pünkösd napján lehet mazsolázni a felkínált hírekből, s ha már Lélek nincs, pl. arról mélázni, hogy a Copact Disco miért csak a 24. lett. Nos, ennyit a világnézeti semlegességről. Ez valóban kultúrmisszió. Persze, ez a tény is információ: érzékletesen felmutatja korunk emberének gondolkodási kereteit. Meg kell mondjam, én e szűkre szabott keretek között fulladozom.
Gazdaság, politika, bulvár. Nagyjából e három fogalommal szimbolikusan ki lehetne jelölni a mai általános gondolkodási pálya határait. Ha nem vigyázol, s nem ápolod magadban e gondosan és szisztematikusan karbantartott, fantáziátlanul magadra mért szűkösséget, egy pillanat alatt a taccsvonalon kívülre kerülhetsz. Onnan aztán nézheted, mi folyik a pályán, a való világban, és szembesülhetsz azzal, hogy a te pünkösdöddel immár nem vagy része a játéknak. Világgá kiabálhatod a Lélektől kapott látomásodat egy tágasabb pályáról, de a játékosok ott bent, nem is értik, miféle taccsvonalról beszélsz.
Lehetne erre mondani persze, hogy az efféle keresztyén beszéd nem más, mint a világtól elidegenedett hívő ember monológja, aki siratja a dicső keresztyén múltat, s öntudatlanul is egyháziasságba bújtatott hatalmi ambíciói vannak, s folyton azon rugózik, hogy odalett a befolyás, a rang, a tekintély, a véleményformáló és tematizáló erő, az érdekérvényesítő képesség. Lehetne erre persze azt mondani, hogy ez a beszéd nem más, mint a végelgyengülésben szenvedő egyház hangja, amelyik szembesülve azzal, hogy a pályán kívülre került, a „minél rosszabb, annál jobb” kárörömével ostorozza a „világot”, azokat ott bent, akik a gazdaság – politika - bulvár által kijelölt pályán érzelmileg táplált és anyagilag motivált ideologikus meccseiket vívják.
Jelentem, ez az írás nem az önsirató, önsajnáló történeti egyház hangja. Isten őrizzen egy depressziós egyháztól. Attól tényleg depressziós leszek. Meg különben is, kit érdekel a történeti egyház? Vigyázat, ez provokatív mondat, értsük jól. Miféle érvelési mód lenne, ha azt mondanám, legyen Pünkösd újra a régi, mert különben üresek lesznek a templomok? Ez rossz és hazug érvelés lenne. Mintha bizony a Biblia üzenetének érvényre juttatására azért lenne szükség, hogy a történeti egyház életben maradjon. Nem az egyház igazolja az Igét, hanem az Ige az egyházat. Nem az egyház garantálja Pünkösd igazságát, hanem a pünkösdi esemény maga hozza létre az Egyházat. Nem az egyházról mint intézményről beszélünk itt, hanem az Egyházról. Nagybetűvel. Nem a történeti egyházról beszélünk itt, hanem a gondolkodásról. Nem az egyháznak van szüksége emberekre, merthogy fogy az egyház, s nem lesz, ki eltartsa a papokat, hanem az embereknek Krisztusra, akiben megnyílik a lehetőség a mai gondolkodási keretek kritikus meghaladására. Kis levegő kellene, emberek, ezen a fullasztóan szűkös pályán.
Ezért aztán óriási tévedés lenne a történelmi egyházak szerepvesztéséből arra következtetni – amint ezt a mai hiedelem diktálja - ,hogy immár összeomlott Pünkösd igazsága, hogy immár mára végérvényesen kiderült, hogy a bibliai üzenet Isten jelenvalóságáról az ember számára a Lélek által nem több mint illúzió vagy hallucináció. Hogy tehát, amit az Egyház hirdet, hazugságon alapul, ámbár van még néhány eltévelyedett lélek, aki a valóságból e nagy lila pünkösdi ködbe menekül. Lelkük rajta.
Pont fordítva. Ez a fullasztóan szűkre szabott pálya az illúzió. A Lélek az, aki igazán távlatot ad, aki képessé teszi az embert arra, hogy ebben a végességben, időbe zártságban és átmenetiségben meglássa önmaga valóságosan korlátolt helyzetét a taccsvonalon belül, s aki megnyitja a teret a végtelenre. A Lélek az, aki kiemelheti az embert e részletekbe zárt öntudatlanságból, aki kinyitja a látóhatárt, aki nem e szűkre szabott pályát növeli illuzórikusan transzcendenssé, hanem akinek a jelenléte láttatja meg e pálya fullasztóan szűkös valóságát, és elhelyezi a személyes (!) és közösségi emberi sorsot az örökké - valóságban.
Ami ma folyik, s amit modernnek, posztmodernnek vagy akárminek hívnak, legyen az bármi is, nem más, mint e taccsvonalak által szűkre szabott mozgástér manipulatív felruházása a teljesség érzetével. Ezt hozta elbutulásunk története. Racionálisan belevilágosodtunk az irracionalitásba. Ami azt jelenti, hogy immár nem a Krisztusban a Lélek által nyilvánvalóvá vált egészből magyarázzuk önmagunkat, hanem az evilági földhözragadtságot növeljük egésszé. Elveszett az emberi lét egészének ismeretére vonatkozó igény, s maradt a fizikai létfenntartás know-how-ja. Van szakmai tudás, de nincs látomás. Van profizmus, de nincs rendeltetés. Van jelen, de nincs horizont. Van jövő, de nincs távlat. Van idő, de nincs értelem. Van wellness, de nincs üdvösség.
Nincs más, csak az Egyház. Az Egyház, az egyetlen, még megmaradt komoly infrastruktúrával rendelkező nyilvánosság, amelyik ebben a triviális szellemi miliőben valóságos ellenkultúra, noha nyilván nem akar ellenkultúra lenni. Az Egyház az, amelyik a mai domináns, illuzórikusan önmagába zárt emberértelmezéssel szemben szólni tud az emberi lényeg Istenben rejlő egyetlen, valóságos és végső alapjáról. Az Egyház, amelyik minden nyilvánvaló nyomorúsága ellenére a feltámadott Krisztusban adott, s a Lélek által az ember számára valóságosan megnyíló távlatokat képviseli.
Mindarról, ami a taccsvonalon túl van.
Hozzászólások