A DK egyik pontjában azt ígéri, hogy ha kormányra kerülnének, felmondanák a katolikus egyházzal kötött vatikáni szerződést, megszüntetnék az összes egyházi privilégiumot és az egyházaknak fizetett hitéleti támogatást. Gyurcsány Ferenc szerint Magyarországon a vallásos meggyőződésnek a legszentebb magánügynek kell lennie.
Van még remény. Ha a keresztyénség általános hazai és európai helyzetére tekintek, sokakkal együtt magam is felteszem a kérdést, hogy vajon, itt Európában, tényleg elérkeztünk volna a történeti keresztyénség végnapjaihoz? De Gyurcsány Ferencet hallgatva megvigasztalódtam. Minapi programadó beszédében beígérte a Vatikáni Szerződés felmondását, az egyházak „privilégiumainak” felfüggesztését, és az egyházaknak nyújtott „hitéleti” támogatás megszüntetését. Ha ilyen beszédet hallok, akkor mindig arra a következtetésre jutok, hogy a történeti keresztyénség ma is jelentős tényező.
A Vatikáni Szerződés felmondásának ígéretével most nem sokat foglalkoznék. Ez így, minden konkrétum nélkül, eléggé komolytalan, s mint tudjuk, egy kampányban sok minden elhangozhat. Meg különben is, egy hídon akkor kell átmenni, amikor odaérünk. A hitéleti támogatás ígért megszüntetése meg vélhetően Szlovákiában robbanna nagyot, minthogy ott még a papok fizetését is az állam adja. De itthon ez csak amolyan polgárpukkasztó nagyot mondásnak tűnik, amely persze alkalmas arra, hogy olyan tájékozatlan, egyházellenes embereket vezessen meg, akik azt gondolják, hogy a gyülekezetekben élő egyházakat az állam tartja el, s a papok meg egyenest a zsebükbe csúsztatják a sajtóban is olvasható állami támogatásokat, valamint szegény, megtévesztett emberek adományait. Nos, ideje lenne tisztázni, hogy az állam nem ad az egyházaknak hitéleti támogatást. Az állam támogatja az egyházak közszolgálati tevékenységét, mint például az oktatást és a szociális tevékenységet, a kulturális örökség védelmét, minthogy ezen tevékenységek haszonélvezői magyar állampolgárok, vallásra, nemre, fajra való tekintet nélkül. A kommunizmusban végletekig lepusztított, s azóta sem teljesen kárpótolt egyházak ”privilégiumairól” beszélni pedig enyhén szólva is visszatetsző. Az angol erre azt mondja, hogy „blaming the victim”, az áldozat kárhoztatása. Az ilyen kijelentések arra kétségtelenül alkalmasak, hogy kihasználják és tovább erősítsék azt a már jól ismert vélekedést, hogy az egyház a papjaival együtt egy élősködő, anakronisztikus képződmény a társadalom testén, amelytől mielőbb meg kell szabadulni. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a látható egyház kritikája egyenesen az ördög munkája lenne. Ám az ilyen általánosító beszéd a „hitéleti támogatásról” és a "privilégiumokról" nem egyházkritika, hanem hangulatkeltés.
De a kampánybeszédben közölt ideológiának nem az az igazán a fontos üzenete, hogy az egyházak által képviselt történeti keresztyénséggel az a fő baj, hogy pénzbe kerül. Van itt egy súlyosabb kérdés is, amelyről a volt miniszterelnök úgy gondolta, hogy miheztartás végett helyre kell tenni. El lett itt magyarázva, hogy mi a hit. Nos, a hit, mint ismételten megtudtuk, a „legszentebb magánügy”. A mondat életveszélyes. Illik Gyurcsányhoz, aki a maga módján zseniális, ráadásul hihetetlenül dinamikus, magával ragadó, s tényleg az Úristen minden tehetséget megadott neki, hogy itthon az egyébként már meglévő keresztyénség-és egyházellenes populizmus vezére legyen. Természetesen semmi kedvem napi pártpolitikai ügyekbe keveredni, ennek a blognak nem ez a feladata. Ám mégis, miután itt egy eléggé közismert elvi tételről van szó, érdemes rá reflektálni: ez a tétel, tisztán elvi szinten, minden pártpolitikától függetlenül, egész egyszerűen nem igaz. Viszont annál hatásosabb.
A mondatot persze nem Gyurcsány Ferenc találta ki, én már, minthogy a kommunizmusban szocializálódtam, ifjú koromban hallottam eleget.(Kutakodtam, de sajnos nem találtam az eredeti értelmi szerzőt.) Azért életveszélyes, mert részben igaz. Minden valamirevaló, a valóságnak nem teljesen megfelelő állításnak az az alapja, hogy van benne igazság. A hit valóban a szubjektum belső eseménye. Csakhogy ennek a mondatnak éle van, s funkcionálisan azt akarja mondani, hogy a hit nem közügy. Jelesül, a keresztyén hit. Ami lefordítva annyit tesz, hogy a keresztyénség társadalmi szintű jelenléte nem kívánatos.
Ez is ismerős, de nem sajátosan magyar, hanem mai nyugati nézet, amely a filozófiai liberalizmushoz köthető. Ez az értékvilág az egyéni szabadságot teszi az értékpiramis csúcsára, ami önmagában nem is lenne probléma. Csakhogy az egyént úgy tételezi, mint önmagában zárt, izolált, társadalmi beágyazottságtól mentes és múlt nélküli, elvont entitást. Ebből következően a hit, meggyőződés, világnézet is az elszigetelt egyén dolga, s ez a körülmény létrehozza a magánhitek, magánmeggyőződések sokszínű világát, amelyet mindenféle közösségi vonatkozástól mentesen a magánszférában lehet tartani, anélkül, hogy annak bármiféle társadalmi hatása lenne. Ez legitimálja a keresztyénséget is, amely a magánhitek sokszínű világának egyik érvényes szereplője. De nem több.
Csakhogy van itt több elvi szintű probléma.
Az első és legfőbb, hogy nincs előzmények, múlt nélküli társadalom, s ekként előzmények nélküli egyén sem. Nem lehet úgy tételezni a szabad egyént, mintha számára most kezdődne a történelem, minden előzetes meghatározottságok nélkül. Esetünkben a keresztyén hitnek igenis idői, sőt térbeli kiterjedése is van, s még mielőtt valamiféle elvi akarnoksággal kimondanánk, hogy a hit magánügy, itt, Európában, és Magyarországon is, a keresztyén vallás időben és térben már eleve meglévő társadalomtörténeti valóság. Természetesen ettől még az egyénnek lehet szabad választása, választhat hitek és hagyományok között. Ám azt mondani, hogy ez a szabadság egyenesen megszünteti a keresztyén hit történeti – társadalmi - kulturális kiterjedtségét, s egy mozdulattal a magánszférába nyomható lenne, nem egy racionálisan megalapozott állítás. Magyarország nem egy iszlám ország. Magyarország keresztyén ország. Ha nem az lenne, akkor ugyan mi értelme lenne egy ilyen ideologikus kampánybeszédnek? Gyurcsány Ferencnek nem a hinduizmussal, vagy bármely más vallással, hittel (ide értve az ateizmust is) van baja, hanem az egyházak által képviselt történeti keresztyénséggel. Mert mondjon akárki akármit, a keresztyénség a világnak ezen a részén ma is megkerülhetetlen viszonyítási pont. Még az ateistáknak is.
A másik probléma pedig az, hogy ez a tétel nem ismeri a valóban egyének által képviselt hit természetét. Nem ismeri a hit közösségi vonatkozásait. A társadalmi létben, pláne a mai mediatizált világban az egyéni hitek, meggyőződések összeadódnak, hatnak egymásra. Transzformálódnak, közösségi szintűvé válnak, s formálják azt a társadalmat, amelyben az egyének megélik saját hitüket és meggyőződésüket. Mi több, miután az egyéni hitek összeadódnak, igenis létrejön minden társadalomban valamiféle közösségi szintű hit, meggyőződés, amely visszahat az egyénre. Így alakulhat ki egy társadalomnak is szellemisége, amely ugyan egyének hitén nyugszik (mi máson, egy szekrény nem tud hinni), de soha nem marad az egyén körén belül. Ezt Gyurcsány Ferenc is igazolta, hiszen szükségesnek tartotta a maga hitét megosztani másokkal. Mert az is egy hit, hogy hit a magánszférába szorítható, s nincs is szükség semmiféle közösségi szintű hitre. Hogyne lenne, Gyurcsány Ferenc szerint is: arra a közösségi szintű hitre van szükség, hogy nincs szükség közösségi szintű hitre. Különös módon azonban ezt a hitet nem kell a magánszférába szorítani, jöhet ezerrel minden médián keresztül. Úgy látszik, csak a keresztyén hit nyilvános jelenléte annyira veszélyes itt, hogy sértheti más hitek integritását. Az ateista hittel például, ilyen probléma nem áll fenn.
Ma a hit nemhogy nem magánügy, hanem a közösségi jövő alapvető kérdése, miután a kor, amelyben élünk, a hitek összeroppanásának kora. S itt nem csak a szó vallási értelmében vett hitre gondolok, hanem olyan szekuláris hitekre is, mint hit a tudományban, hit az ember nevelhetőségében, hit a mindenütt jelenlévő rossz leküzdhetőségében, hit az igazságosságban, egyenlőségben, testvériségben és szabadságban. Hit az értékekben. Hit az értelmes élet lehetőségében. A nagy kérdés valójában már nem az, hogy a hit magánügy-e vagy sem, hanem az, hogy maradt-e még egyáltalán valami, amire egy társadalom hitét hosszú távon építeni lehet? Mint ahogyan az sem kérdéses, hogy ma, a globalizációban, a civilizációk intenzív érintkezésének és harcának a korában az a civilizáció fog erősebbnek bizonyulni, amelynek erősebb hite lesz.
Az emberiség eddigi történetében éppen a vallások voltak azok, amelyek az emberi közösségi lét megszervezéséhez nélkülözhetetlen hitet nyújtani tudták. Nem véletlen, hogy minden civilizáció mélyén ott a vallási viszony. Számomra egyszerűen érthetetlen, hogy a második világháború utáni Európában, az alapító atyák eredeti szándékától eltérően, miként válhatott dominánssá az a nézet, hogy a zsidó-keresztyén hagyományban már eleve meglévő, vallásilag megalapozott közösségi hitet a magánszféra világába kell szorítani. Holott, a történelmi tanulságok levonása, sőt a történeti keresztyénség bűneinek megvallása és kimondása után (ha lett volna megbocsátás!), lehetőség lett volna az egyházak/felekezetek által intézményesen képviselt közösségi hit korrigált folytonosságának a megőrzésére, amelyre az új európai értékközösséget építeni lehetett volna.
Azon túl tehát, hogy a hit magánszférába szorításának igénye nem ismeri fel a vallás természetét és társadalmi jelentőségét, nem is tűnik túl racionális kezdeményezésnek. Tisztán racionálisan, számomra nagy kérdés, hogy Európa jól teszi-e, ha a keresztyénségre csak, mint a magánhitek egyikére tekint, ahelyett, hogy közösségi hit és társadalmi koherencia egyik alapvető támaszát látná benne. A Gyurcsán Ferenc által (is) képviselt nézettel tehát nem csak az a problémám, hogy keresztyénség-ellenes, s ezért már csak „hivatalból” is tiltakoznom kell ellene. A gond az, hogy szerintem racionálisan sem megalapozott. Félreérti egyén és társadalom viszonyát, nem ismeri a közösség fogalmát, s éppen ezért le is becsüli a hit alapvető jelentőségét a közösségi jövő szempontjából. Rosszul teszi.
Hozzászólások