Néhány évvel ezelőtt, az Európai Unió esetleges alkotmánya megszövegezésekor még reális alternatívaként jött számításba, hogy Európa keresztény gyökereiről is szó essen az első európai uniós alkotmányban. Végül persze nem lett semmi az alkotmányból – lett helyette „ügyesen” lisszaboni szerződés –, ám akkor még lehetett vitatkozni a vallás, a hit szerepéről.
Azóta eltelt néhány év, s a nemzeti–keresztény–konzervatív oldal csúfos vereséget szenvedett. A kereszténység mint Európa valódi szellemi-morális gyökere lassan nevetség tárgyává válik.
Fricz Tamás blogja
Európai neoliberális charta - mno.hu
Fritz Tamás írása egy újabb kétségbeesett kiáltás arról, hogy Európa nem keresztyén többé. Írásán átsüt a történeti hagyomány elvesztése feletti gyász, ugyanakkor valamiféle tiszteletre méltó küzdeni akarás, amely mögött azért ott van a remény, hogy a kulturális múlt felszámolásának ez a sodró erejű tendenciája talán megállítható. A folyamat kiteljesedéséért az Európát domináló liberalizmust teszi felelőssé, ugyanakkor az okok között említi a konzervativizmus gyengeségét is. Csak egyet nem említ: az emberek tízmilliói által állítólagosan képviselt keresztyénséget magát. Mert ha az európai keresztyének milliói ragaszkodtak volna hitükhöz, egyházukhoz, hagyományaikhoz, akkor ma nem így állna a helyzet. De nem ragaszkodtak.
Kétoldalú folyamatról van tehát itt szó, de a kérdés elemzése kapcsán gyakran csak annak hangsúlyozásáig jutunk, hogy az Európai Unió szellemi arculatának formálásában miként vált egyre meghatározóbbá az a világnézet, mely a jövőt nem a szellemi-kulturális folytonosság keretei között látta, hanem úgy gondolta, hogy az európai zsidó-keresztyén hagyományon alapuló valóságértelmezés csak egy, nem is igazán jelentős narratíva a sok közül. Ez az egyoldalúság, mármint a liberalizmus azonosítása a történeti keresztyénség hanyatlásának egyedüli okaként könnyen vezethet önkritika nélküli kényszeres defenzív és önsajnáló keresztyén magatartáshoz.
Pedig a történeti hagyományon önmagát kívülre helyező világnézeti pozíció azért válhatott mégis uralkodóvá, mert közben az úgynevezett keresztyének milliói leszoktak az egyházias keresztyénségről, köztük azok is, akik amúgy az ún. „keresztyén gyökereket” rettenetesen fontosnak tartották ugyan, de nem különösebben zavarta őket a kialakuló új Európa általános szellemi atmoszférája. Ebben a folyamatban, mármint az egyházias keresztyénség háttérbe szorulásában, a keresztyén kultúra marginalizálódásában masszívan részt vettek tehát azok a társadalmi rétegek is, akik amúgy magukat kulturálisan keresztyénnek tartották, csak úgy gondolták, hogy a keresztyénség egyetlen intézményi kontinuitással bíró képviselője, az egyház, elvan nélkülük is. Ezzel gyakorlatilag magára hagyták a maradék egyháztársadalmat a papjaikkal együtt, abban a téves hitben, hogy elég a keresztyénséget retorikusan támogatni az egyházi életben való aktív részvétel helyett. A magára hagyott, eljelentéktelenített, s egyre belterjesebbé váló egyházias keresztyénséget aztán könnyen lehetett vádolni maradisággal, tradícionalizmussal, bezárkózással, anakronizmussal, történelmi aránytévesztéssel, hamis társadalmi tudattal, amely abban mutatkozik meg, hogy képtelen felfogni saját szubkulturális jellegét, sőt arrogánsan úgy tesz, mintha a klasszikus keresztyén Európa ma is realitás lenne, holott nem az.
Miközben tehát lezajlott itt egy masszív eszmetörténeti folyamat, amelyet valóban a gyakran militáns és doktriner liberális véleményformálók és a hozzájuk kapcsolódó, szórakoztatónak álcázott, de valójában ideologikus iparágak tematizáltak és tettek széles tömegek számára érzékelhetővé, addig a másik oldalról ezt a folyamatot indirekt módon igenis támogatta egyfajta öntudatlan keresztyénség, amely képtelen volt felfogni, hogy gyengülő egyháziasságának mi lehet a történelmi következménye. Az önkéntes elegyháziatlanodás tömegessé válása igenis nagy mértékben hozzájárult a Fritz Tamás által is leírt mai világnézeti hatalmi helyzethez, hiszen a „keresztyén gyökerek” típusú érvelésmód mögött nem volt felmutatható társadalmi súly és támogatottság.
A rendszerváltás óta eltelt két évtized erről szólt itthon is. Hiába beszélt szegény Antal József is az „alapító atyákat” követve a keresztyénségről mint a posztkommunista magyar társadalom egyetlen eszmei keretéről, a hazai kulturális keresztyénség jelentős része ezt nem értette meg. Annál inkább a sokat vádolt világnézeti liberalizmus, amely pontosan felfogta, sőt túl is reagálta szavait. (Az már egyik másik kérdés, hogy egy tisztán filozófiai liberalizmus szükségképpen elvi ellentmondásban van-e a keresztyénséggel. Szerintem nem, de erről majd máskor.) Nem az történt tehát, hogy a rendszerváltás után lassan formálódó új magyar, kultúrájában, identitásában a keresztyén hagyományhoz még érzelmileg lazán kötődő középosztály az egyházban újra megtalálta volna önmaga intézményes kifejeződését, s ezzel a maradvány egyháztársadalom, vagyis a társadalmi szintű keresztyénség megújulását is elősegítette volna, hanem az, hogy a keresztyénség mint olyan megmaradt amolyan látens, közelebbről alig meghatározható, egyháziatlan, többnyire öntudatlan világnézeti és kulturális attitűdnek, érzelmi identitáskeretnek, vagy a világnézeti-politikai küzdelem metakommunikatív fogalmi eszközének: keresztyén= nem ballib.
Egyszer egy elég befolyásos jobboldali országgyűlési képviselő amolyan informális beszélgetés közben megkérdezte tőlem, hogy miként látom az egyház jövőjét. Merthogy ő aggódik. Mire azt találtam neki mondani, eléggé nyersen és indulatosan: ha jársz templomba, lesz egyház, ha meg nem jársz, akkor nem lesz. Ez ilyen egyszerű. Az indulatomat alig tudtam leplezni, mert tudtam róla, hogy amúgy „nagy keresztyén”. Csak templomba járni nem szeret. Mire ő, hogy jó, jó, de nem látom, milyen az egyház? Milyen? – kérdeztem. Hááát, olyan öreges - felelte. - Persze, hogy olyan – válaszoltam – mert ti nem vagytok ott.
Míg tehát az egyik oldalon létezik még a többnyire paraszti hagyományon, meg néhány gyülekezetünkben az „úri Magyarország” kulturális emlékén és magatartásmintáin alapuló egyházias, ám egyre gyengülő és kihaló maradványtársadalom (amely sokszor lenézett, és maradiságában kigúnyolt rétegek nélkül ma nem lenne egyház), addig a másik oldalon itt vannak ma a polgárosodó rétegek, akik a kommunizmusban bekövetkezett hagyományszakadás örököseiként a rendszerváltást követően nem ismerték fel az egyházias keresztyénség társadalmi jelentőségét, miközben, amúgy, természetesen keresztyénnek vallották magukat. Ekként következhetett be, hogy a miközben a magára hagyott egyházi maradványtársadalom a papjaival együtt a túlélésért folytatta élet-halál harcát, a másik oldalról ez a formálódó, többnyire retorikusan és identitáshagyományában keresztyén középosztály nem igazán tudott támogatást nyújtani az egyházias maradványtársadalomnak. A jövő nagy kérdése az lesz, hogy a keresztyén hagyomány felé tájékozódó, de többnyire már egyháziatlan polgárosodó rétegek, valamint a keresztyén hagyomány felől önmagát értelmező „világi” értelmiség felismerik-e az egyházban identitásuk intézményes kifejeződésének lehetőségét, s vajon az újrapolgárosodó Magyarországon kialakul-e egy olyan egyháztársadalmi fenntartó réteg, amely képes biztosítani az átmenetet a „paraszti” egyházból egy mai, „polgári” egyházba. A magyarországi polgárosodási folyamatok sajátosságainak igenis jelentős köze van a "régi" történeti keresztyénség hazai sorsához, s ebből következőleg, a polgárosodás további folyamatai alapvető jelentőséggel bírnak az egyház jövőjére nézve is. (Különös módon, viszonylagos elmaradtottságunk e vonatkozásban még előnnyé is válhat. De erről majd máskor.)
Ehhez az átmenethez azonban kölcsönös nyitottságra van szükség. Egyrészt valóban itt van egy védekezésre és túlélésre szocializálódott egyházias maradványtársadalom, másrészt itt van ez az egyháziatlan, „elvilágiasodott” polgárosodó, potenciális középosztály, a maga értelmiségével, amely ugyan már idegenül mozog az egyházban, de még legtágabb identitásában keresztyén. Ez a réteg már nem az organikus hagyományból jön, de mégis fontos számára a történeti folytonosság korrigált újrateremtése, közösségi identitásának újrafogalmazása. Ez alapozhatja meg egyfajta új, tudatos keresztyén társadalmi réteg kialakulását, amely már nem a múlt formális és öntudatlan ismétlése, hanem reflexív közösségi tudat és felvállalt életforma. Magyarán, nem azért egyháztag, mert „ez a szokás”, hanem elvi szinten az.
Talán napjainkban értünk el oda – épp a keresztyénség szubkultúrává válásának ellenhatásaként -, hogy az ún. kulturális keresztyének köreiben is egyre inkább világos lesz: aktív, egyházias keresztyének nélkül nincs keresztyénség. Egy új, aktív, öntudatos és modern egyháztársadalom felépítésére van szükség, amely a megújulás társadalmi bázisa lehet. Fritz Tamás írását pedig üdvözlöm, mert figyelmeztető jel, s ebben a minőségében a keresztyén értelmiség lehetséges tudatformáló szerepére is rámutat. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartom, hogy az elmúlt évtizedek eszmei folyamataiból a keresztyének magukra nézve is következtetéseket vonjanak le. Aktív keresztyének (értsd: gyülekezetek) nélkül ugyanis a keresztyénség nem több mint fogalmilag megalkotott, de tartalmában valójában üres szellemtörténeti konstrukció.
Hozzászólások