Az egyház érdekei miatt döntött a lemondás mellett XVI. Benedek pápa. A katolikus egyházfő ezt hamvazószerdai audienciáján mondta a Vatikánban. Ez volt a pápa első nyilvános szereplése azóta, hogy bejelentette lemondását.
http://mno.hu/hirtvkulfold/emiatt-mondott-le-xvi-benedek-papa-1138693
Benedek pápa lemondását követően rögtön megindultak a találgatások, különféle kérdések, és persze ezzel kapcsolatos vélemények láttak napvilágot: miért mondott le, mi volt az oka ennek a csöppet sem szokásos döntésnek? Vajon mi lesz tettének következménye? Honnan származik majd a következő pápa? Vajon megmarad az európai dominancia, sőt egyenesen olasz pápát köszönthetünk, vagy pedig –felismerve az idők jeleit,- latin-amerikai, esetleg fekete utód követi az egykori német bíborost? Nekünk, magyaroknak is beindult a fantáziánk: a jobbágy származású Bakócz Tamás után ötszáz évvel lehet-e komoly esélyesünk Erdő Péter bíboros személyében?
Nos, az én kérdésem református lelkipásztorként csupán annyi: lesz-e katolikus megújulás?
Nem kétséges, hogy Benedek pápa szokatlan tettével valami meghökkentőt, váratlant akart „húzni.” Abból gondolom ezt, hogy legyen valaki akármilyen imádságos életet élő, tudós teológus, tudnia kell, hogy a világ legnagyobb felekezeti vezetőjeként üzenettel bír minden egyes megmozdulása. Bizonyára igaz az, hogy elfáradt, nyolcvanöt évesen nem bírta a tisztségével járó fizikai megpróbáltatásokat. De tehetett volna úgy is, hogy egész egyszerűen visszavonul a nyilvánosságtól, és a kötelező megszólalásokon, „urbi et orbi” áldásokon kívül szinte nem is mutatkozik. A döntéseket a bíborosokra bízza, ő pedig élvezi rezidenciájának csendes nyugalmát. Nem tette, mert nem akart tehetetlen, idős, bábként funkcionáló pápaként bevonulni a történelembe. Volt bátorsága és ereje ahhoz, hogy kilépve a megszokott szerepkörből, olyat cselekedjen, amire felfigyel a világ, különösen annak azon része, akik szorosan hozzá tartoznak. Én is úgy vélem, hogy tettével fel akarta rázni a katolikusokat, mintegy rámutatva arra, hogy jöjjön egy olyan szereplő, aki bátrabban, határozottabban, talán bölcsebben mer olyan változásokat eszközölni, melyekre égetően szüksége van a katolicizmusnak, de az egész keresztyénségnek is.
Nyilván nem szabad elfelejteni, hogy a változás nemcsak embereken múlik. Lehet valaki akármilyen nagyszerű személyiség, határozott, erős jellem, ha Isten Lelke nem munkálkodik benne és általa, ha ezzel együtt nem lesz Istentől rendelt idő, nem lesz kairosz, akkor nem lesz igazi megújulás sem. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy Isten munkája során szükség van az ember munkájára is. „A világnak Krisztus kell”, de vajon lesz-e, aki mindezt igazán felismeri, és van hatalma, ereje, bátorsága, áldása arra, hogy ezt az üzenetet közvetítse, továbbadja? Nem az az érdekes, ki lesz a pápa, hanem az, hogy aki lesz, meglátja-e küldetését, és Isten áldása lesz-e rajta?
Az ember, a vallási vezető minden felekezetben nélkülözhetetlen eszköz, hiszen Isten Lelke benne és általa munkálkodik. Egy gyülekezetben ilyen eszköz az élő hitű lelkipásztor, a hívő gondnok, a presbitérium ahhoz, hogy megtörténjen a megújulás, a növekedés. A katolikus egyházban, annak sajátos szervezeti felépítése nyomán a pápa az, aki legfőbb vezetőként meg tudja hozni a legfontosabb döntéseket. Megnyilatkozásai, körlevelei mind-mind a változás, a megújulás motorjai lehetnek. Az új pápa bölcsességére és erejére igencsak szüksége van a keresztyén világnak. Csak néhány súlyos problémát említek: az iszlám terjedése, a keresztyénség hanyatlása főleg Európában; keresztyénüldözések; párbeszéd a világvallásokkal; a katolikus egyház szomorú ügyei (korrupció, a pedofília rettenetes vádja), a fiatal papok hiánya, zsugorodó gyülekezeteik…
Protestánsként, református lelkipásztorként komolyan remélem, hogy Benedek utóda elindul ezen az úton, munkája során pedig áldás kíséri. Hogy miért jó ez nekünk? Talán éppen azért, mert a katolikus megújulás minket is a változások felé ösztönöz. Jó, jó, nekünk nincs pápánk, de azért vannak egyházi vezetőink: van Zsinatunk, vannak püspökeink, espereseink, lelkipásztoraink, léteznek presbitériumaink, mint gyülekezeti életünk legfontosabb felelősei, irányítói. Elgondolkodunk-e azon, vajon alkalmasak vagyunk-e a megválasztott feladatra? Van-e erőnk változtatni? Meg merjük-e hozni a legfontosabb döntéseket? Akadályokból eszközökké tudunk-e válni ahhoz, hogy az áhított lelki, szervezeti megújulás nálunk is bekövetkezzen? Érdemes számba venni, vajon az elmúlt húsz esztendőben egyházunk mit tudott kezdeni a helyzetével, milyen törekvések történtek a jelenleg is tartó negatív folyamatok megváltoztatására?
Megoldatlan problémáink minket is válaszút elé állítanak. A XXI. század Magyarországán akarunk-e református egyházként, élő hitű közösségként funkcionálni, vagy pedig egy összezsugorodott, csupán néhány, szigetszerűen létező gyülekezetben akarunk létezni, az Ige hirdetőivé lenni? Te ma mit teszel a református egyház megújulásáért?
Hozzászólások