A tenisztörténelem legnagyobb alakjai kezdték annak a versenynek a megnyerésével a karrierjüket, amelyet most egy zentai fiatal is megnyert. Györe László be akar kerülni a szerb Davis-kupa-csapatba, és a világelső Djokoviccsal együtt megnyerni azt.
Bevallom őszintén, soha életemben nem hallottam Györe László nevét, mi több, az is a hiányosságaim közé tartozik, hogy az új „teniszfenoménokat” sem ismerem. Tulajdonképpen leragadtam Boris Beckernél, ami valljuk meg, legalább olyan gáz, mintha valaki a legújabb Audik és Bmw-k korában a műszőrmés, ezerkettes Ladájával próbálna becsajozni. Ettől függetlenül a legifjabb szerb (?) teniszcsillaggal készített interjú kapcsán három gondolatom is támadt.
Az első (a hatásvadász címet a legvégére hagyom): jó olyan fiatalemberről hallani, akinek céljai, vágyai vannak, ehhez pedig megvan az akaratereje és az elszántsága is. Laci, akit édesapja konok és sokat tűrő, kiválóan koncentráló sportolónak tart, terveiről nyilatkozva elmondta: a közeli cél a világranglistán a 300. hely környékére befutni, míg az ötéves terv a szerb Davis kupa csapatba kerülni, és együtt játszatni a szerb világelső Novak Djokovic-csal. Azt gondolom, ezért a mentalitásért ismeretlenül is becsülhetjük ezt a fiatalembert. Keményen dolgozik, ha kell, sok mindenről lemond, mert van egy terve, amit szeretne megvalósítani. Én rengeteg olyan embert ismerek, akik híjával vannak az efféle lelkületnek. Sokaknak halvány elképzelésük sincs, mit akarnak kezdeni magukkal, vagy pedig nincs elég erejük, bátorságuk, kedvük a kitűzött cél érdekében dolgozni, abba energiát fektetni. Elvárásuk, kritikájuk persze mindig, mindenkivel szemben fennáll. Talán ezért van annyi unatkozó fiatal, akik nem tudnak magukkal mit kezdeni, és –ha már a sportnál vagyunk- ezért van annyi „örök ígéret” magyar labdarúgó, akik külföldön kivétel nélkül mind csődöt mondanak.
Bár minden korosztályban megtalálhatók a lézengő, soha semmiért egy lépést sem tevő, éppen ezért soha, semmit el nem érő emberek, a legtragikusabb számomra mégis az, ha ilyen fiatalokat látok. És itt most nem is a tinikre gondolok leginkább, hiszen náluk a lustaság majdhogynem életkori sajátosság, hanem a húszas, harmincas korosztályra, akik teljesen jól elvannak a maguk kis életterében, szépen elbulizgatnak, elszórakoznak anya és apa pénzén, semmiféle felelősséget nem vállalva, semmit nem kockáztatva. (Vagy éppen gyorsan megszabadulnak egy korai házasság kötöttségeitől, hogy aztán újra belevessék magukat az otthagyott "szabadság" mámorába. Tragikomikus ilyen képeket nézegetni az interneten. Mintha valami rosszul sikerült amerikai gagyit vetítenének.)
Pedig úgy nem jutunk egyről a kettőre, hogy nem dolgozunk, nem izzadunk meg a sikerért! Úgy nem lesz valaki sikeres felnőtt (értsd: boldog, megelégedett, helyén lévő, nem stresszes, ideges, mindig másokat hibáztató), ha nem fektet energiát a tanulásba, a munkába, ha nem mer kilépni a megszokott életteréből. Akarsz valaki lenni? Akarsz valamit elérni az életben? Mozdulj meg, tűzz ki célokat, dolgozz meg értük keményen, és légy kitartó!
A másik, ami a riportot olvasva megfogalmazódott: szülőként mit kell tennem ahhoz, hogy gyermekem a céljaiért küzdeni tudó fiatal, majd sikeres (értsd: helyén lévő, kiegyensúlyozott) felnőtt legyen? Elrettentő, amit az ún. tenisz apukákról olvashatunk, akik a gyerekben a saját sikerüket vélik megtalálni, ezért űzik, hajtják, gyakran ütik-verik őket. Mit tegyen a jó szülő? Álljon ott mindig a gyermeke mögött, ha kell, néha legyintse meg egy-két jól irányzott atyai pofonnal („kizárólag a gyermek érdekében”, ugyebár), vagy engedje, hogy maga döntsön, majdcsak lesz belőle valami (felvállalva, hogy esetleg semmire sem viszi)? Örök kérdés, hogy hol a határ. Azt hiszem, a legtöbb amit tehetünk: jó példát mutatunk. Igazság szerint ez a legfontosabb. Mert a határ valahol középen húzódik, hiszen a szülőnek mindig a gyermek mögött kell állnia, bátorítania kell, ám engedni is, hogy maga döntsön az élete felől. Vajon mit lát a gyermekünk? Felelősségvállalást, küzdést, vagy pedig gyávaságot, siránkozást, a másik hibáztatását, örök elégedetlenséget?
A harmadik, amin elgondolkodtam: a nemzeti identitás. Jó ez a hatásvadász cím, ami engem is tőrbe csalt, bár ha valaki végigolvassa a riportot, rájön: nem arról van szó, hogy ez a fiú inkább szerbnek és nem magyarnak gondolná magát. (A vajdasági Magyar Szó egyértelműen magyar fiúnak mutatja be őt.) „Nem igazán egyezik a véleményünk édesapámmal. Azt szeretném ugyanis, ha minden így maradna, ahogy most van. Van, hogy magyarul beszélek önmagamhoz a pályán, de van, hogy szerbül. Van, hogy magyarul örülök, de sokszor van, hogy szerbül.” Szerb és magyar ő egyszerre, mégis, tudja, hogy a szerb teniszmúltnak és jelennek köszönhetően a teniszben inkább szerb állampolgárként fog tudni érvényesülni: "bármennyire is furcsán hangzik ez a számból és magyarul, de én Szerbiának szeretnék játszani, mert egy szerb zászló a nevem mellett megfoghatatlanul sokat jelent a sportágban, míg a magyar zászló sajnos nagyon keveset.”
Szerintem nincs ezzel semmi baj: ez a fiú csak játszani, nyerni szeretne. Tudja, hogy ebben a sportágban erre a legnagyobb esélye hazája válogatottjában van, éppen ezért ne várjunk el tőle turulmadaras nagymagyarkodást. Ám mivel egy olyan fiatalemberről beszélünk, aki éppen szerepelhetne a magyar válogatottban is, felvetődik bennem a kérdés: régimódi, netán nacionalista vagyok, amikor olyan eszmék (micsoda avitt fogalom) értelmét keresem, mint klubhűség, nemzeti ragaszkodás, címeres mez, himnusz...Van-e értelme erről beszélni, vagy mindenki csupán az egyéni érdekeit próbálja érvényesíteni? Még egyszer mondom: nem a feltehetően kettős identitású Györe Lászlóról beszélek. Ám a honosított kézilabdázók, kajakosok, labdarúgók korában érdemes lenne erről is gondolkodnunk.
