Fantasztikus meccset játszottak a hollandok a spanyolokkal a világbajnokság B csoportjában. Van Persie-ék hátrányba kerültek, de csodás fejessel egyenlített, majd Robben vezérletével szétzúzta a teljesen szétesett világbajnoki címvédőt 1-5.
Nézzük az esti spanyol-holland vb meccset, amikor kisebbik nagylányom megkérdezi: mi kinek szurkolunk? Kik a mieink? Hát…
Utolsó, a magyar nemzeti tizeneggyel kapcsolatos élményem konkrétan az volt, hogy a szovjet-magyar kezdetén még lent rúgtuk a labdát a haverokkal, mondván, úgyis először a himnuszok jönnek, meg egyébként sem történik az elején semmi. Mire felértem (mindössze négy perce ment a meccs), már kettő-null volt az oroszoknak. Aztán a vége a totális megsemmisülés, egy korántsem olyan rossz csapattal. A legmegdöbbentőbb persze nem a vereség ténye volt, elvégre ki lehet kapni bárhol, bárkitől (legjobb példa erre a világbajnok mostani bukása), hanem a vereség utáni magyarázatok, amelyek mai napig kísértenek. Ha valaki nem emlékszik, hallgassa meg Hofit, vagy inkább, íme, dióhéjban a lényeg:
A meccs előtt a játékosok tésztát ettek, ezért nem volt erejük futni.
Az első két gól hamar jött.
Meleg volt.
Ma is hallunk ilyen magyarázatokat. Fellocsolták a pályát, csúszott a labda. Rossz volt a talaj. Korán/későn/hétközben/hétvégén nem lehet meccset játszani. Nem volt szerencsénk. És persze az örök klasszikus: hibázott, vagy inkább csalt a bíró.
Ülök a tv előtt, hallgatom a szakértést olyan labdarúgóktól, akik soha, sehol, semmit nem értek el az életben, de pontosan tudják (tudják, mert értenek hozzá!), miért is verték meg ilyen megalázó módon a hollandok a spanyolokat.
1986 óta a magyar válogatottnak esélye nem volt arra, hogy világversenyen részt vegyen. Eltelt majd’ harminc év, és miközben a mindössze négymilliós össznépességű bosnyákok, vagy a szintén négymilliós horvátok válogatottja ott lehet a vb-n, mi jobb híján csodáljuk a külföldi csapatokat, szurkolunk a sztároknak, és persze kínunkban nevetünk saját magunkon, mert látjuk, halljuk, tapasztaljuk, hogy lényegében semmi nem változott az elmúlt évtizedekben.
Szóval, ha valaki azon kesereg, hogy mi az oka az 1986-ban még európai listavezető, brazilokat idehaza simán legyőző, majd csúfosan megbukó magyar labdarúgás mélyrepülésének, javaslom, ne a múltban, hanem a jelenben keresgéljen.
Mert ahogyan akkor, úgy most is van mire fogni. Vagy inkább mellébeszélni. A legfájóbb, hogy nemcsak a foci területén igaz mindez...Ahelyett, hogy végre körülnéznénk, gondolkodnánk, aztán komolyan nekiállnánk...dolgozni. Félmegoldások, jól álcázott, szépen becsomagolt, semmit nem jelentő, de roppant jól hangzó, valójában üres mondatok helyett.
Addig is, hajrá horvátok, hajrá Bosznia! És persze hajrá Mohamed Besic, vagyis Momo – az egyetlen, magyar vonatkozású játékos a brazíliai vb-n.
Hozzászólások