Még egy nap sem telt el a kiesés óta, de sorra jönnek ki az elemzések, hogy miért történt ez éppen most. Mindenki elmondja a véleményét, sokan lesznek okosak most azok közül, akik korábban már látták a bukás jeleit. Vagy nem.
Amikor egy nagy korszak véget ér, mindenki azt a pontot keresi, amikor minden elromlott. De hogyan is lehetne egyetlen pontot találni, amikor fokozatosan értünk el odáig, hogy a Maracana Stadionban „egy Chile” küldje a tenger mélyére a spanyol armadát.Spanyolország: talált, süllyedt-a bukás okai - nemzetisport.hu
Bár néhány, magát szakembernek kikiáltó honi nagyember már jó előre megmondta, hogy itt vége a 2007 óta tartó spanyol uralomnak, a világbajnok kiesése, néhány csapat rossz szereplése meglehetős kérdéseket hagy maga után. Én legalábbis tele vagyok kérdésekkel, ami a brazil foci vb-t, feleségek és anyák rémálmát, apák, fiúk és férjek esti szórakozását jelenti.
Az első kérdésem természetesen az: vajon mi az oka az egyébként kiváló erőkből álló spanyol válogatott totális szétesésének? Mi az oka annak, hogy a portugál Cristiano Ronaldo, aki kétségtelenül a világ egyik legjobb játékosa, a németek elleni meccsen állt, lézengett, és nem hozta a tőle megszokott, klubcsapatában, vagy éppen a pótselejtezőn látott kiemelkedő játékát?
Nos, én nem vagyok szakújságíró, szakember meg különösen, hála Istennek ennyi időt nem pazaroltak rám távoli városkám jelesnek nem hazudható labdarúgó edzői. Ám amennyit józan paraszti ésszel látok, sokszor tapasztalok is az élet más területén, az nem más, mint a mentális, ha tetszik, lelki válság, kiégés, ami előbb-utóbb mindenkire rátör, dolgozzon az élet bármelyik területén.
Itt van ez a nagyszerű spanyol csapat, amelyik 2007 óta gyakorlatilag egyeduralkodónak számított a labdarúgásban, és nemhogy öldöklő küzdelemben, hatalmas bírói tévedések árán vereséget szenved, hanem dicstelenül és megalázottan búcsúzik. Nyilván ilyenkor össze lehet szedni azokat az okokat, amelyek idáig vezettek (azért az vicces, hogy a cikk a tíz ok egyikeként a gólok hiányát említi!), én mégis úgy érzem, mindez összefoglalható egy mondatban: a spanyol játékosok egész egyszerűen elfáradtak.
Ha valaki csak egy kicsit is képben van a nemzetközi labdarúgást illetően, az tudja, hogy ezek a sportemberek (most nem a magyar játékosokról beszélek, akik jobbára nincsenek is jelen az európai futballtérképen) egy idényben iszonyatos terhelésnek vannak kitéve mind fizikailag, mind mentálisan. Egyfelől rengeteg tétmeccset játszanak: (téli szünet nélküli) bajnoki és kupameccsek, Bajnokok Ligája, válogatott mérkőzések hétről-hétre komoly kihívást jelentenek. Az élsportolói attitűd velejárója a „sztárság” is, ami szintén teher, hiszen egyfelől nem szabad elszállnod, másrészt mindenféle elvárásokkal kell szembenézned, harmadrészt újságírók lesik minden lépésedet, akik persze leginkább a balhéidra, bukásaidra kíváncsiak. Ha nyersz, az égbe emelnek, és mindent megbocsájtanak, ha kikapsz, földbe döngölnek – de legalábbis kikerülsz a csapatból, a helyedre pedig könnyen szerződtetnek egy másik játékost. A csillagod elég hamar leáldozhat, a média pedig könnyen új kedvencet talál magának. Nyerni kell, újra és újra, különben elfelejtenek. Bármennyire is irigyeljük ezeket a játékosokat, az igazi pénzt nem ők, hanem ügynökeik és a csapatokat szponzoráló cégek keresik, ők csupán alkalmazottak, porszemek egy nagy gépezetben, akik bármikor elavulhatnak, akár a tegnap vett laptop vagy mobiltelefon.
Mindezzel együtt kár lenne elvitatni tőlük: olyanért kapnak fizetést, amit még élveznek is, és persze jól meg is fizetnek. Igen élveznek, sőt, egy-egy világbajnokság arra is esélyt ad, hogy képviselhessék az országot, amiben élnek, a nemzetet, aminek ők maguk is a tagjai. És itt érkezem el a másik kérdésemhez: vajon egy világbajnokság tényleg nemzetek nemes összecsapása, vagy pedig a multikultúra diadalmenete? Nézzük csak, kik is játszanak a német válogatottban, vagy éppen hány echte svájci futballozott péntek este a franciák (?) ellen? Egyáltalán: szabad-e megkérdőjelezni egy svájci válogatott, de albán származású labdarúgó elkötelezettségét választott hazája iránt?
Röviden és tömören: azt gondolom, hogy egészen addig, amíg egy világbajnokságon országok játszanak egymás ellen, amíg egy játékos szívre tett kézzel és elszántan énekli hazája himnuszát, és annak az országnak szerez dicsőséget, addig teljesen mindegy, hogy az illető honnan származik.
Bővebben erről máskor. Most megyek, mert mindjárt kezdődik a roppant izgalmasnak ígérkező Honduras-Ecuador. De lehet, hogy nem nézem. Még a végén engem is elér a mentális válság szombat reggel, amikor a gyerekeim felébresztenek.
